Trump szelleme

Tudvalévő, Donald Trump nem volt a tradicionális szövetségi rendszer folytatásának nagy híve, s a világ hét legfejlettebb állama, a G7-ek fórumáért sem rajongott. Hogy is lelkesedhetett volna érte, ha hivatali ideje vége felé már az Európai Uniót jelölte meg az Egyesült Államok egyik legnagyobb ellenfelének? Márpedig a Hetek csoportjában még a Brexit után is három uniós tagország maradt, Németország, Franciaország és Olaszország. A totális mélypontot 2018-ban érte el a G7 együttműködése, amikor Trump annyira megsértődött a többiekre, hogy a csúcsról való elutazása után visszavonta az egyébként elég semmitmondó zárónyilatkozatra adott támogatását.

Trumpot cseppet sem zavarta, hogy a bohózat szintjére süllyesztette a nemzetközi együttműködés rendszerét, ezzel is bizonyítva alkalmatlanságát. Utóda, Joe Biden azonban a hétvégi cornwalli csúcson jelezte, nemcsak szívén viseli a G7-eket, hanem egy újfajta együttműködés alapjának tekinti: a demokratikus országok legfőbb fórumának az autoriter rezsimekkel, elsődlegesen Kínával szemben.

Hiába azonban az új hang a sötétség négy éve után, a korábbi szövetségi rendszert nem lesz könnyű visszaállítani. Az amerikaiak és az európaiak közötti, a Trump-éra alatt kialakult bizalmatlanság nem szűnt meg, és a Brexit hatásait is érzékelhetjük.

Biden a kínai Új Selyemúttal rivalizáló, a demokratikus értékrenden alapuló, hosszútávú infrastrukturális projektet hirdetett meg, amivel - lássuk be - évtizedeket késett az Egyesült Államok. A 2000-es években Washington energiáit lekötötte a terrorellenes harc, átengedte a terepet Kínának Ázsiában és Afrikában, nem foglalkozva azzal, hogy Peking nem éri majd be gazdasági hegemóniával: politikai befolyásra is törekszik.

De egy másik gond is felmerült. Hiába üdvözlendő Biden kezdeményezése, Európa egy része egyelőre bizalmatlan a Kínával szembeni radikális fellépés kapcsán. Különösen Németország és Olaszország fékezné le Washingtont. Az exportorientált német gazdaság számára elengedhetetlen partner Peking, a német gépkocsigyártás ma már elképzelhetetlen lenne a kínai gyárak, illetve az ottani felvevőpiac nélkül. Olaszországban pedig Kína fontos infrastrukturális projekteket indított, s bár Mario Draghi mostani kormányfő kritikusabb Pekinggel szemben, mint a korábbi kabinetvezetők, a keleti tőkéről ő sem mondana le szívesen.

A másik nehézséget a Brexit jelenti. Boris Johnson ugyanis a jelek szerint nem veszi komolyan azt az EU-val kötött megállapodást, amely Észak-Írország különleges státuszát rendezte, így hiába próbálta meg a cornwalli tanácskozást saját imázsának építésére felhasználni, a téma beárnyékolta a csúcstalálkozót.

Korábban az Európai Unióra használtuk a kétsebességes kifejezést, most azonban a nyugati világrendre alkalmazhatjuk. Sőt azt mondhatnánk, többsebességes rendszer kezd kialakulni. Ez azonban nem jó jel. Ha a demokratikus államok nem képesek összefogni az autoriter rezsimek ellen, akkor minden erre irányuló stratégia halálra van ítélve. Úgy látszik, Trump szellemét nem olyan könnyű elűzni.