Kevesebb beton, több sport

Nálunk a cím fordítottja zajlik. A bólogató jánosokkal körbevett, tévedhetetlen, kizárólag a kirakat és önmaga fényesítésére összpontosító, egyszemélyi döntéshozó ebben látja a lényeget. No meg az üzletet... Ilyesmivel persze már próbálkoztak hazánkban, mínusz a biznisz. Az ötvenes években az a tévhit nyert teret, miszerint a fényes szellőknek a sport vitorláit is dagasztaniuk kell. A stadionépítések, a tizenhat olimpiai bajnokság Helsinkiben, az ötkarikás rendezési lázálom, az aranycsapat vb-ezüstje, négyéves veretlensége ideig-óráig hatásos mákonynak tűnt. Megnyugtatok mindenkit, az MHK (Munkára, Harcra Kész) mozgalom bevezetésének most még nem látszanak az előjelei…

Minden mai akarnokság abból a tévhitből táplálkozik, hogy megúszható, kiiktatható a lényegre irányuló, az érintettek egyetértésével és bevonásával kialakított koncepció és szakmai aprómunka. Grandiózus sportépítkezésekkel, monstre nemzetközi sportrendezvényekkel vélik rendszeres testedzésre ösztönözni a lakosságot. Ha egyáltalán ez a cél is meghúzódik a valójában minden eddigit felülmúló sportközpénz-költések hátterének valamelyik eldugott sarkában. Egy biztos, a recept annak idején sem vált be, miként bukásra van ítélve napjainkban is.

Tapasztalat, hogy a nagy érdeklődéssel kísért nemzetközi sportesemények, kiváltképp a hazai rendezésűek jelentősen növelik a lakosság televízió előtt, karosszékben eltöltött, gyakran evés-ivással súlyosbított óráinak számát. Mentségül hozhatjuk fel, hogy nálunk biztosan nem a rendszeres testmozgásra szánt, egyébként társadalmi szinten alig kimutatható idő csorbul ezáltal. Nem kellene ezen - akár a fránya képernyő segítségével - változtatni? Mondjuk a közvetítések szüneteiben otthon végezhető testgyakorlatok bemutatásával, fizikai öntesztek népszerűsítésével? Mi lenne, ha kísérletképpen a tv-vásárlást összekapcsolnák futópad vagy más testedző eszköz kedvezményes beszerzésével, mellékelve a szükséges tájékoztatást, segédanyagokat is? Ha nem is a vásárló, de valakik csak használnák, és ez már apró előrelépést eredményezne.

Tolul egy szónoki kérdés. Mivel lehet jobban a kedvében járni a kormányközeli, lábhoz és hálához szoktatott építőipari lobbinak? Tíz- és százmilliárdos, egyedi, tehát nemzetközi összevetésekre kevésbé alkalmas, látványos beruházásokkal, avagy a helyi igényeket szolgáló, összehasonlítható ármutatókkal rendelkező sportlétesítmények láncolatának kivitelezésével? Utóbbiba ráadásul – nem teljesen kizárható módon – mindenféle civil, ellenzéki bagázs, meg még mások is belepofázhatnak, ne adj’ isten, bele is láthatnak. Nem egyszerűbb, kifizetődőbb, elegánsabb, kirakat fényesítőbb egy Európa-bajnokságot vagy annak egy részét lebonyolítani, főleg, ha új létesítmény is igényeltetik hozzá, mint holmi hazai sporttevékenységek rendszerré fejlesztésével, folyamatos szélesítésével bíbelődni?

Utóbbival kapcsolatban hozakodnék elő – nem először, de eleddig mindig visszhangtalan – rögeszmémmel, az iskolai sportlétesítmények jobb, főként lakossági célú kihasználásával. Mielőtt az iskolaigazgatók és testnevelő kollégáim össztüzet zúdítanának rám, engedtessék meg nekem egy kis felvezetés és néhány javaslat. Azt hiszem, senki sem vitatja, hogy évente legalább száz olyan nap van, amikor diákmentesek a tanintézetek, amelyek ma már nagy többségükben sportudvarral és tornateremmel is rendelkeznek. Az egyszerűség kedvéért ezúttal fel sem vetem a tanítási napok délutáni, koraesti szabad kapacitásait. Az oktatási intézmények szinte mindegyike lakókörnyezetben található, tehát a főleg innen hívott-várt felnőttek, fiatalok minimális közlekedéssel jutnának sportlehetőséghez, az otthonközelség miatt pedig feltételezhető, hogy kevésbé igényelnének, használnának komfort szolgáltatásokat. A kezdeti próbálkozások, tapasztalatok alapján fokozatosan kialakítható lenne a helyi igényeknek és lehetőségeknek megfelelő, rendszeres, a kisgyerekek, a kamaszok, a háziasszonyok, a férfiak számára is vonzó, éves program, testedzési kínálat.

Ennek helyi megszervezése, koordinációja, ösztönzése nyilván az önkormányzatra hárul és pénzbe kerül. A foglalkozások személyi feltételeinek biztosítása (testnevelők, edzők, sportszervezők, technikai dolgozók), a bérleti és közüzemi díjak, a folyamatos tájékoztatás és népszerűsítés, a gyorsuló amortizáció ellensúlyozása összességében jelentős anyagi eszközöket igényel. Bár megközelítőleg sem annyit, mint amennyit hazánkban egy községi profi futballcsapatba invesztáltak eddig. A terhekből természetesen egy méltányos hányadot a résztvevőknek is illendő lenne vállalniuk.

Ne hamarkodjuk el a karok széttárását és a helyzet lehetetlenségének ecsetelését. Helyette nézzük meg a sportköltségvetések belső arányait, a tényleges lakossági elvárásoknak való megfelelését, a jelenleg támogatottak helyi kötődését. Ha ezen a társadalmi igazságosság helyreállítása érdekében igazítani való van, az elsősorban a fordulat garanciáját jelentő intézményi-személyi érdekeltség megteremtésében keresendő. Nem szabad visszariadni a vitáktól, az átalakítástól, a várható konfliktusoktól.

Ne feledjük, az önkormányzatok elsősorban a helyiekért vannak! Ennek a sport területén is megnyilvánuló következetes érvényesítése gyorsan és busásan megtérül: közösségi élményekben, sportbarátságokban, egészségben, lokálpatriotizmusban, és bizony, voksokban is kamatozik.