Előrebocsátom, továbbra sem látok semmi esélyt az Orbán-rendszer választások általi leváltására, hovatovább lebontására. Anélkül, hogy a monokráciák természetrajzába belemennénk, azt kiemelhetjük, hogy ezek legfontosabb közös jellemzője éppen az, hogy politikai legitimitásukat a rendszeres – ám „természetesen” előre elrendezett és lefutott, a parlamenti biodíszlet funkciót ellátó ellenzék számára teljesen esélytelenné tett – választások biztosítják. Ebből adódóan sem Putyin, sem Erdogan, sem Orbán hatalmát nem egy ilyen általuk tervezett és szervezett választás fogja megingatni.
Mégis tételezzük fel, hogy a magyarországi helyzet 12 évnyi Fidesz uralom után – terjedelmi okokból nem részletezett okok miatt – olyanná vált, hogy az elégedetlen többség és az őket megnyerni igyekvő ellenzéki pártok formálisan is összetákolt összefogása reális lehetőséget nyújtana 2022-ben a kormányváltásra. Azt viszont az ebben részt vevő legvisszafogottabb politikusuk sem vitathatja, hogy egy esetleges választási győzelem esetén csak akkor tudna egy új kormányzat érdemben működni, ha a jelenlegi egész struktúrát – beleértve az alkotmányos kereteket is – teljes mértékben átalakítja, a magánosított közvagyonokat bármilyen áron visszaszerzi, és a politikai hatalommal visszaélő pártállami nómenklatúrát a közélettől távol tartja. Ellenkező esetben Orbán Viktornak az átmeneti időszakban csak az lenne a dolga, hogy a megfelelő fehér lovat kiválassza.
Ugyanakkor a jelenlegi ellenzék képviselői ezeknek a drasztikus lépéseknek a megtételéhez szükséges morális alapot azáltal, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében ugyan súlytalan kritikusként és - ami fő, fizetett – statisztaként folyamatosan szerepet vállaltak, elvesztették. Nem bizonygathatják a NER illegitim mivoltát, ami nélkül viszont a kezük meg van kötve, ha éppen ők maguk legitimálták jelenlétükkel. Abba most ne menjünk bele, hogy ki kellett volna-e vonulniuk, s ha igen, mikor, illetve milyen érvek és ellenérvek szóltak emellett és ennek ellenében. Tény viszont, hogy leszámítva néhány fiatalabb prominensüket, még a legaktívabb, legharcosabb, leghangosabb ellenzéki képviselő sem elég hiteles erkölcsileg egy ilyen feladat végrehajtásához. Nem beszélve egy ilyen fordulat nemzetközi visszhangjáról, még a hazai változásokra leginkább támogató várakozással tekintő nyugati és EU-s kormányzatokat is beleértve.
Az együttműködés személyi állományának előválasztásos castingja önmagában demokratikus és szimpatikus megoldásnak tűnik, de ez véleményem szerint a jelenlegi állapotok között teljesen anakronisztikus, szervezői mintha nem ebben a Fidesz-rendszerben élnének. Most nem annak van itt az ideje, hogy a jövő reményteljes békeidéjében majd vetélkedő politikai erők, látszólag félretéve ellentéteiket, összegyúrt közös programjukat más-más hangszerelésben és szólamban előadják, képviselőik közül pedig kiválasztásra kerüljenek a relatív többséggel rendelkező jelöltek, mind országos, mind helyi szinten. És nem csupán azért, mert hiába esküsznek előre feltétel nélküli hűséget egymásnak a vezetők az eredményhirdetés előtt, ezt a mögöttük felvonuló szurkolói réteg nem feltétlenül fogja magára nézve is kötelező erejűnek tekinteni.
Hanem amiatt is, hogy nem önmaguk közül kellene választani. Sőt, éppen azt a háttéralkut kellett volna megkötni, hogy együtt, közösen, kéz a kézben háttérbe vonulnak, és együtt találják meg azokat az intakt, feddhetetlen személyeket, akik kifejezetten csak az új rendszerválás előkészítését és levezénylését végzik el, és ennek befejeztével (köztársaság visszaállítása, új alkotmány, új intézményrendszer, a hatalmi ágak újbóli elválasztása, érdekegyeztető fórumok felállítása, új demokratikus választási törvény, hogy csak a legfontosabbat említsük) átadják a helyüket a valódi politikai szereplőknek. És nem csupán a választáson induló jelölteket kellene így felvonultatni minden egyes választókerületben, de hasonlóképpen előre felállítani az – átmeneti – árnyékkormányt is, természetesen miniszterelnököstül.
Mindez még akkor is hatékonyabbnak tűnne, ha mégis elveszítik a választásokat. Ebben az esetben ugyanis, miután a politikai ellenzék így közvetlenül nem vesz rész a választásban, nem kényszerülne megint abba a dilemmába, hogy ismét beüljön-e a díszlet parlamentbe, hanem immár kívülről, nagyobb presztízsveszteség nélkül, hitelesebb kritikai tevékenységet fejthetne ki – igaz, érzékeny anyagi veszteséget kellene felvállalnia. Arról nem beszélve, hogy az unión belül egy ellenzék nélküli egypárti parlament és kormányzat regnálása igen erős visszatetszést keltene.
Tisztában vagyok azzal, hogy ez a javaslat nem élvez támogatást az érintettek részéről, ám ahogy az írás elején jeleztem, az egyenlőtlen feltételek miatt egyik megoldásnak sem jósolok esélyt. De talán valamikor az itt felvetett gondolatok aktuálissá válhatnak. Emellett éppen emiatt nem tértem ki arra sem, hol és miként lehetne megtalálni és meggyőzni azokat az embereket, akik erre a feladatra képesek és készek is lennének. De annyi energiával, amennyit az előválasztásba fektet az ellenzék, biztosan megoldható lenne.