Zsótér Sándor rendező, megszállott színházcsináló, nyughatatlan kísérletező, elhivatott színészpedagógus vasárnap 60 éves. Egyáltalán nem látszik annyinak, mert fáradhatatlanul tettre kész. Abban, hogy kortalan, benne van az újat keresése, ami karban tartja. Ha valaki mohó kíváncsisággal kutat, maga sem lehet biztos benne, jut-e egyáltalán eredményre, és, ha igen, akkor milyenre. A kísérletezés magába foglalja a kudarc lehetőségét. Több produkcióját zseniálisnak éreztem, és voltak olyanok, amelyeken az unalomtól szenvedtem. Legutóbb Molnár Ferenc A doktor úr című vígjátékán a Vígszínházban, amin alig-alig lehetett nevetni. Nem sok maradt a szerző könnyed eleganciájából, áradó szellemességéből. A szövegben hallottuk a poénokat, de ezek általában nem „durrantak”, nem keltettek derültséget.
Azt hiszem, nem a humor a fő erőssége. Tud viszont számtalan mást. Egyéni fantáziával, mélyre ható alapossággal darabot elemezni. Képes átplántálni a színészekbe a műbe vetett hitét, és meglát bennük olyan lehetőségeket, amelyekre maguk sem gondoltak volna. Kinyitja őket, előcsalogatja belőlük akár a szunnyadó tehetséget. Akiknek esetleg megtántorodott az önbizalmuk, azoknak még vissza is térhet. Öt évvel ezelőtt a Pécsi Országos Színházi Találkozón – ahol rendszeresen, egy időszakban már-már menetrendszerűen – aratott babérokat, az általa színpadra vitt Macska a forró bádogtetőn a legjobb előadásnak bizonyult. Benne pedig Trokán Nóra a legjobb női főszereplőnek a szakmai zsűri szerint. Ráadásul Csombor Terézt a színész zsűri minősítette a legjobb színésznőnek. Trokán, akiből sokan azt használták, hogy gyönyörű, vonzó, mert megcsúnyulni, zaklatottan idegtépő, magából feszültséget árasztó lenni. Csomborra pedig a szakma jelentős része rácsodálkozott, hogy ki ez a nagyszerű, vibráló, elementáris humorú színésznő, egyáltalán hol volt eddig? Vidéki teátrumokban, leginkább Kecskeméten. Zsótér reflektorfénybe állította, és az amúgy is jó színésznőt „megtáltosította”, csúcsteljesítményre késztette.
Szeret kevésbé ismert, netán nem feladatokkal elhalmozott, esetleg elesettnek tűnő színészekkel dolgozni, ahogy távol a középponttól, vidéken is szeret. És persze kedveli a „nagyvadakat” is. Törőcsik Mari - aki azt mondta róla, hogy minden őrültségre ráveszi - utolsó időszakában három előadásában is szerepelt. Odaédesgette a Maladype Színház akkori otthonába, egy Mikszáth Kálmán téri lakásba, hogy sufniban együtt öltözve a többiekkel legyen Marcellina a Figaro házasságában. Törőcsik annyira lenyűgöző volt, hogy a címszereplő Orosz Ákos szinte beleszerelmesedett. A Nemzetiben, Ibsen művében, a Brandban a főhős féltő, de hideglelősen kemény anyja volt. Brecht darabjában, a Galilei életében pedig a világtól elzárva is szabad, idős, nagy tudós.
A szabadság, az öntörvényűség Zsótér számára is igencsak fontos. Valószínűleg ösztönösen ellene megy a megszokottnak. Nem hinném, hogy forradalmár lenne. Nem viszi kibontva elől a zászlót. Az SZFE egyetemfoglalásának, sztrájkjának sem lett a vezéralakja. Nem is nagyon nyilatkozott róla. Azért tavaly decemberben annyit mondott, úgy érzi, be fogják szántani az egyetemet. Egyébként pedig ő a napi nem kevés órájával képviseli a meggyőződését. Ha kellett, próbatermet szerzett, ha arra volt szükség, lakást a diákjainak. Alapjáratban dolgozik látástól vakulásig. Munkamániás. Erre tette fel az életét. Szerelme a színház. Tíz évig élt együtt az ugyancsak remek, a sorból kilógó rendezővel, Gaál Erzsivel. Korai halála iszonyatosan megviselte. Valószínűleg abból a temérdek fájdalomból, amit akkor átélt, sok minden beépült a produkcióiba. A Platonovban mondja a címszereplő, hogy „az egész Platonov fáj.” Feltehetően Zsótérnak az egész világ fáj. Amikor például az Örkény Színházban megrendezte az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedését, a világ minden borzalmát, és az azt megtestesítő fasizmust tárta elénk. Ui figuráját pedig, aki Hitlert jelképezi, volt mersze színésznőre, Kerekes Évára osztani. Ez telitalálat lett. Ugyancsak az Örkényben, Csehov Meggyeskertjében Békés Italának adta a sokat tapasztalt Firsz szerepét, akit végül magára hagynak a kiürülő házban az elsöpört múlt emlékeivel. Bátran ráoszt nőre férfi szerepet és fordítva. Vagy éppen több színésznek „szignál ki” egy szerepet. Ez különben nem ritka vizsgaelőadásokon, hiszen az a cél, hogy a növendékek minél több jelentős feladatot kapjanak, kellőképpen kipróbálhassák magukat, legyen elég megmutatkozási lehetőségük. Így rendezte meg például a Sirályt, a rapid módon bezárt Ódry Színpad előterében. Nézőként körbefogtuk a teret. Ő leginkább a helyiség egyik szélén álldogált, időnként eltűnt, aztán megint ott dekkolt. Önkéntelenül az előadás egyik szereplőjévé vált. Én legalábbis, nem tudtam rá nem figyelni. Lerítt róla, hogy mint az edző a pálya szélén, drukkol a diákjainak. Koncentráltan nézi őket. Az arcán, ahogy jó karmesterekén is, tükröződött annak a hangulata, amit látunk, hallunk. Együtt élt a tanítványaival, képzeletben hozzájuk simulva, velük lélegezve, a civilség és az átszellemültség határán.
A hétköznapi életben is figyelemre méltó. Rendszerint igen bő ingeket, tán a méreténél több számmal nagyobbakat hord, amik általában kilógnak a sokszor ugyancsak bő nadrágból. Így jár színházba is, többször hallottam, hogy ezért a háta mögött megszólják. Szerintem jól áll neki. Illik az egyéniségéhez. Esze ágában sincs divatozni, márkás holmikkal hivalkodva megmutatni, hogy ő aztán valaki. Ahogy lázad a színházi hierarchia ellen, a maga módján úgy lázad a társadalmi hierarchia ellen is. Kilóg belőle. Társulatokba sem tagozódott be hosszabb távra, inkább visszatérő vendég itt is, ott is. „Magánzó”, aki azért a munka idejére, vagy az osztályában közösséget teremt, összekovácsol, de úgy, hogy az egyéniség is kibontakozhasson. Aztán ugyanezt elölről kezdi máshol. Vagy, ha teheti, vissza-visszatér azokhoz a színészekhez, akikkel már jól dolgozott együtt. Megpróbál számukra ismét valami érdekeset kitalálni, ami esetleg újfent meglepheti őket azzal, hogy mi minden rejlik bennük.
Saját társulata ugyan nincs, de Ungár Júlia dramaturghoz, Ambrus Mária díszlettervezőhöz, Benedek Mari jelmeztervezőhöz méltán ragaszkodik monomániásan. Ők egy kis összeszokott team, sikerben, bukásban. Zsótér előadásait gyakran vitatják. Az állandó eredetiségre törekvés is válhat modorossá, de azon nincs vita, hogy az ország egyik legjobb rendezője. Nem merevedett bele, mint jó néhányan, a Kossuth-díjasságába, változatlanul friss a szelleme, töretlen a kíváncsisága. Ahogy sokunk kíváncsisága töretlen az ő munkássága iránt.
