„A vers létezésünk esszenciája. A vers EKG görbe” – vallja egyik esszéjében a szerző. A költemény mibenléte, a lírai univerzumhoz fűződő viszonya, poézis és élet összefüggése az új kötet világában is kiemelt szerepet kap.
Ezt jelzi, hogy a nyitó mű Tandori Dezső-parafrázis lett (A Mégegyszer-út), mely egyszerre reprezentálja a jelentős költészeti hagyomány tiszteletét és ugyanakkor a múltbeli mesterek meghaladásának parancsát. A folytonosság és megszakítottság természetes kölcsönhatását. – A Kikapcsolom a gépet című versben a gondolati és érzelmi ív tetőpontján jelenik meg a nagy előd, Arany János emblematikus művének (Letészem a lantot) híres sora: „Most árva énekem, mi vagy te / e hangok áramában?” A pusztulás, a veszendőség feldolgozhatatlanságával számot vető költeményben a tradíció erőt, biztonságot nyújt, rezignációvá szelídíti a fájdalmat. Finom jelzésként a cím is az Aranyéra „rímel”.
A kötet utolsó verse (Színtér) – látszólag ugyan, de mindenképp mellbevágóan – épp a kimagasló, egykor eszményképként csodált művészek iránti feltétlen elköteleződést vonja vissza: „ezekben hittünk, édes istenem!”. Apollinaire, Sylvia Plath, Marcel Proust neve – és műve – kerül súlyosan negatív szövegkörnyezetbe, pontosabban: kifejezetten trágár kifakadások kontextusába. Az alpári retorika a visszataszítóan bornírt nyárspolgáriság nézőpontját jeleníti meg (Az eltűnt idő nyomában klasszikus szerzője például „a kis buzi a parafa szobában”), mely bántóan intoleráns minden mássággal szemben. E fölényesen magabiztos butaság mindig a „normalitásra” apellálva rántja sárba az igazi nagyságot, összekeverve a művészet és a mindennapok valóságát. A Színtér – éppen a képmutató gyűlölködők szellemi-erkölcsi nihiljének leleplezésével – a mai közéleti költészet emlékezetes képviselője lett.
A szerző szerint a címadó vers „a művészetről is szól”. A Bálnadal allegóriája számomra azonban mindenekelőtt az alkotás (és az alkotó) magányosságát, sérülékenységét, ezért eredendő bánatát emeli középpontba. Egyben végső titokzatosságát is tudatosítja az olvasóban: „a bálna énekét / senki se fejti meg”. Az igazi műben tehát, bármiféle avatott értelmezés ellenére, mindig marad valami enigmatikusság. Valami, ami aztán újabb és újabb elemzésre hív. S e közelítéseknek sosincs – nem is lehet – vége.
Egy régebbi kritikában Margócsy István méltán emeli ki azt, ahogyan a szerző fel- és megújítja a költői hagyománykincs klasszikus műfaji elemeit. Az új kötet harmadik ciklusa szabályos szonettekből áll, éppen tizenötből, koszorút azért mégsem alkotnak, ez itt alighanem jelentéskorlátozó kényszer volna. Az életünk tereit (vagy épp a tőlük való szorongást – Tériszony) megidéző művek leplezett vagy nyílt válságszituációk sorát villantják fel, a kvartinák és a tercinák szabályos váltakozásának lüktetése, a rímelés pontossága pedig valami rendet hoz az általunk teremtett káoszba.
A harmónia igényét közvetíti a szigorú fegyelemmel megszerkesztett, sűrített szövegű haikuk ciklusa (Kínai utazás), s noha e műfaj nem előzmények nélküli a magyar lírában (például Kosztolányi fordításai), számunkra főként az egzotikum élményét közvetítik.
A ciluskezdő szonett (Tűztér) utolsó két sora kikerült a könyv hátsó borítójára is, így afféle mottóvá lényegült: „… a vers előre mondta az egészet. / Ha megtalálják majd, tűzre vetik.” Ez a Kasszandra-szerep szintén a mű és valóság kapcsolatának lehetséges dimenzióját jelzi.
A Bálnadal egyenletesen magas nívójú kötet, kompozíciója kivételes érzékenységet és tudatosságot sugároz. Az új művekben is a költő „valamilyen mindnyájunkra tartozó lényeget” (Lator László) fejez ki. Művészi erejük – ha tetszik: szépségük – révén messzemenően alkalmasak arra, hogy a versolvasók újabb és újabb csoportjait vonják hatókörükbe. Márpedig ők azok, akik igazán számítanak.
Infó
Tóth Krisztina: Bálnadal
Magvető, 2021
