színház;Franciaország;Nicolas Sarkozy;gyász;

2021-07-03 12:12:00

Semmi sem stabil - Yasmina Rezával az őrületre való hajlamunkról

A magyar felmenőkkel is bíró világhírű írónőnek színdarabjai után most először jelent meg regénye magyarul. A Babilon finoman rafinált könyv, folyamatos bizonytalanságban tartja az olvasót. A felvetést pedig, miszerint főhőse végül arra a következtetésre jut az elmúlás terhével és abszurditásával kapcsolatban, akárcsak Homer Simpson a gyerekneveléssel: „csak nem belegondolni”, nem utasítja vissza. De regényét francia sanzonokhoz is hasonlították már. Yasmina Rezát kérdeztük a könyve kapcsán.

Proustnál egy sütemény, azaz egy íz indítja el az emlékezést főhősében, önnél egy magányos férfit ábrázoló fotó Robert Frank The Americans című albumából. Amit a főszereplő mellesleg a földkerekség legszomorúbb könyvének tart. Ez akár magáról a regényről is elmondható. Ön szomorúnak vagy épp vigasztalónak tartja a Babilont? 

Úgy vélem, egy mű vigasztaló jellege és képessége nem a tartalmától, hanem az erejétől, az érzelmi hatásától függ. Én magam olvasóként sem a nagyszabású, felemelő elbeszéléseket keresem, hanem azokat, melyek bevonnak, erős érzéseket váltanak ki belőlem. Maga a művészet a vigasztaló. Kevésbé érezzük magunkat egyedül, amikor valaki helyettünk fejez ki számunkra is ismerős állapotot, szenvedést vagy igazságot.

A regényben olvashatjuk, hogy az emlékezet és gyászmunka csupán üres fogalmak és tűzre velük, miközben maga a könyv a főhősben beindult emlékezetmunkát és az anyja, barátja elvesztése miatti gyászmunkát mutatja be. Áthelyezi ennek az ellentmondásnak feloldását az olvasóba? 

Természetesen! Az irodalom megengedi a szereplőinél az ellentmondásokat, a kétszínűséget. De azt is hiszem, azért vetjük el ezeket a kész kifejezéseket és kategóriákat, mert nem sok mindenre alkalmasak, így könnyen meg­adják magukat. Már maga az a szó is, hogy „munka”…

Mennyire tekinti a Babilont fejlődésregénynek? 

Semennyire. Nem tudnám beskatulyázni…

Igen szemléletesen, láttató erővel ábrázol. Az embereket körülvevő tárgyak, apró hétköznapi részletek (egy-egy ruhadarab, szemüveg vagy horgolt terítő), szófordulatok, fóbiák és mániák, amikből kibontakozik egy személyiség. Folyamatosan gyűjti, „fotografálja” ezeket a szinte kézzel fogható, életből ellesett momentumokat (van például egy notesze?), vagy utólag találja ki a figuráihoz? 

Mindig is a nagyon kicsi dolgok érdekeltek: az otthoni tárgyak, a ruhadarabok, a hajviselet, a névtelen kis cukrászatok édességei… Csupa hétköznapi tárgy, amelyek elkísérik az életünket és jóval nagyobb a jelentőségük a mindennapjainkban, a lelkünkben, mint az úgynevezett nemes, fennkölt dolgoknak. Én ezeket nézem meg egy fényképen is. Metafizikai jelentésük van a számomra és mindig a titokzatos voltuk izgat. És igen, nekem is, ahogy a legtöbb írónak, van jegyzetfüzetem, de többnyire csak egy-egy elkapott mondatot írok bele.

Egy fényképben igazán a mögötte megbújó fotós az érdekes, amelyik kiválaszt és megmutat – írja. Ön viszont hárítja, ha bármilyen szempontból is önt firtatják a művei, hősei mögött. Nincs ebben némi ellentmondás? 

Nem mondom, hogy ne lenne így. Ám inkább kitérnék a válasz elől, hisz ennek megválaszolása nem az én dolgom. Mindenki azt lát a munkáim mögött és úgy lát engem, ahogy akar. A háttérben meghúzódó, láthatatlan fényképész ideája személyes. Soha nem állítanám szembe a fotográfust a saját értelmezésemmel.

Miért női főhőst és narrátort választott Elisabeth személyében a regényéhez? Mert bizonyos szempontból alteregó? Vagy, mert egy nő egy fokkal jobban ki van szolgáltatva az idő múlásának? És mi a tapasztalat, a férfi olvasók mennyire preferálják a nő narrálta regényeket? 

Nincsen semmiféle intellektuális oka annak, hogy férfi vagy női narrátort választ az ember. Az előző kérdésére is visszautalva, azt mondanám, ez csak úgy, ösztönösen, minden gondolkodás nélkül jön. Ahogy a pillanat diktálja. Egy nő megél egy történetet, aztán elmeséli a maga szemszögéből. Elisabeth semmivel sem jobban az én alteregóm, mint ha egy férfi lenne. Azt sem gondolom, hogy a nők érzékenyebbek lennének a könyörületre, az együttérzésre. És őszintén megvallva, fogalmam sincs, mit olvasnak szívesebben a férfiak.

Engem meglepett, hogy Elisabethben a félelem szikrája sincs a szomszédjával szemben. Ennyire természetesnek veszi és érti annak pillanatnyi kibillentségét és őrületét? Vagy a szolidaritás és könyörület felülemelkedik a félelmén? 

Igen, ez igaz. Nem fél. Nem gondoltam a félelemre, miközben írtam. Gyakran járok büntetőperekre és követem a napi híreket, bűneseteket is. Levonhatók belőlük az emberi viselkedés mozgatórugói, a bűnesethez vezető út. Mindnyájan hordozunk magunkban pillanatnyi kizökkenésre, őrületre való hajlamot. Elisabeth jól ismeri Jean-Linót. Tudja, hogy egy egyedi, elszigetelt esetről van csak szó.

A Babilonban éppúgy, mint a Bella Figurában (amit nemrég mutattak be nálunk a Vígszínházban Török Ferenc rendezésében, egy kiemelkedően jól sikerült előadásban) arról kapunk pontos látleletet, hogy a boldogságot őrült módon csupán egy hajszál választja el a boldogtalanságtól, a magányt a sorsközösségtől, és akár pillanatonként is változhat, melyik oldalon állunk. Automatikusan ezt adja ki, ha egy elmúlással szembenéző embert górcső alá vesz az író? 

Jól látja. A boldogság közel van a boldogtalansághoz. Semmi sem stabil. Ez a fajta bizonytalanság volt mindig is az írásaim tárgya.

A regény szövetének fontos részét képezi a nyelv elégtelenségével való szembesülés is. Több helyütt előkerül, hogy a szavak jelentősége megcsappant, a szavak kiüresedtek. Hasonlót gondol-e a könyv írója, és ha igen, mit kezd vele? 

Valamennyi író szembesül a nyelv elégtelenségével. A leggyakrabban valójában az író saját elégtelenségéről van szó, mellyel próbálja „szóra bírni a nyelvet”, de vannak olyan esetek, amikor a szavak tényleg nem elég jók, nem pontosak. A ritmus a jelentékenyebb. Lényegi. Valamint a hangzás. Megesik velem, hogy hangzásuk miatt választok szavakat.  A hangzásuk alkalmasabbnak tűnik a jelentés hordozására, mint az a szó, amit a szótár kínál. Kész őrület lehet egy műfordító számára!

(A Babilont Kiss Kornélia fordította – a szerk.)

Nálunk másik elérhető könyve a Nicolas Sarkozyről írt portréja. Miért volt fontos önnek megírni ezt a portrét, és egy éven át közvetlen közelről követni egy politikus kampányát? Megéri-e a művészetet a politika közelébe ereszteni? Tud-e független maradni? És szabad-e egyáltalán függetlennek maradni? Többen kifogásolták például, ­miért nem kritikusabb és elemzőbb a könyv. 

A Hajnalban, este vagy éjszaka – Sarkozy-portré az egyik legkedvesebb könyvem. (Új Palatinus Könyvesház Kft., 2010. – a szerk.) Ez egy cselekvő férfi portréja, aki harcol az idő múlása ellen. Nicolas Sarkozy olyan ebben a könyvben, mint egy a szereplőim közül. A problematika, a kérdésfeltevés ugyanaz. Ez egy egzisztencialista könyv, egyáltalán nem politikai. Egyébiránt nincs is benne politika. Az írói függetlenségem teljes volt, és azok, akik ezt megkérdőjelezték – anno, mert ma már senki –, nem értették meg a szándékot, a célt.

Nálunk leginkább színdarabjairól ismerik. Melyik művét ajánlaná még és szeretné leginkább, hogy a magyar közönsége elé kerüljön? 

Valamennyit! De ha már választani kell, akkor a Hammerklaviert (Reza első regénye, amely 1997-ben jelent meg – a szerk.), az Heureux les heureuxot (2013) és a legutóbbi könyvemet, a Serge-t, amit egyébként Kertész Imrének és Magdának ajánlottam.

+1 kérdés: 

Ön édesanyja révén félig magyar származású. Beszél valamennyire magyarul? És mennyire kötődik a magyar kultúrához, a magyar irodalomhoz? 

Sajnos csak néhány szót és egy dalocskát tudok magyarul. De bárhol legyek is, felkapom a fejem, ha magyar szót hallok. Hogy mennyire kötődöm a magyar kultúrához, mindezt írtam meg a „Nulle part”-ban. (A Nulle part az írónő 2005-ös, magyarul ez idáig nem olvasható személyes írása, mely a származásra, a gyermekkorra, az ősökre és az emlékekre kérdez rá.)

Köszönet Farkas Editnek az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségért.