Emberség

Bár a Népszavának legjobb tudomásunk szerint nincs 18 éven aluli előfizetője – az árus példányok esetében pedig döntően az eladón múlik, hogy kit szolgál ki vele –, mégis, amennyiben a jövő szombati számban jelenne meg nálunk az a képriport, amelyet a mai Visszhang mellékletben publikáltunk, sokéves szabadságvesztést kockáztatnánk vele. A homofób törvény (a Fidesz-kormányzás alatt általánossá vált, bárkire-bármire ráhúzható gumiparagrafusokat használva) úgy fogalmaz: „tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. Képriportunk természetesen nem pornográf, nem öncélú, a szexhez pedig semmilyen explicit formában nincs köze. Egyszerűen arról szól, azt mutatja be a maga képi és – kisebbrészt – szöveges eszközeivel, hogy Magyarországon is élnek homoszexuális emberek, hasonló örömökkel, bánatokkal, álmokkal és reményekkel, mint amilyenekben a heteroszexuális honfitársaiknak is részük van. Ez a bemutatás – „megjelenítés” - a hét második felétől súlyosan jogsértő cselekménynek számít.

A jogalkotó a maga körmönfont gonoszságával azt igyekszik megakadályozni, hogy a homoszexuális vonzalomról szóló bármilyen értelmes (akár tudományos alapú, kifejezetten felvilágosító célzatú) információ eljuthasson a társadalmi többséghez, illetve az érintett kisebbséghez. Hogy mi lesz ennek a következménye, azt azért nem kell megtippelni, mert máris látszik. A többség oldalán a fokozódó türelmetlenség és agresszió, amelyet immár a maga indirekt, de nagyon hatékony eszközeivel az állam is bátorít. (Hiszen ha a homoszexualitás bűn, ahogyan a doktoriját plagizáló, egy közbeszerzéseken megtollasodott NER-társ pénzén egzotikus vadásztúrákon mások háziállataira lövöldöző miniszterelnök-helyettes a minap kifejtette, akkor a homoszexuálisok bűnösök; ha pedig mindezt törvény mondja ki, akkor voltaképpen bűnözők.) Az érintett kisebbség oldalán pedig az elszenvedett abúzusok sora, a félelem, a tömeges és szélsőséges önelfogadás- és boldogsághiány, szorongással, elfojtással, öngyilkossággal, vagy alternatívaként kivándorlással. (És nem csak „azok” fognak elmenni, hanem mindenki, akit fojtogat, hogy egyre fogyatkozik a szabadság.)

Aki nem tudja megélni, hogy amit érez, az valós, normális, legitim; akit a saját valós, normális, legitim érzései kirekesztenek a társadalmi létezésből – márpedig nálunk mostantól törvény deklarálja, hogy a homoszexuális irányultságú polgárokat az államhatalom nem tartja az érzéseikkel együtt elfogadható embernek –, azok számára nem sok választási lehetőség marad. Amit a kormány ezzel a szégyellni való jogszabállyal művel, azt úgy hívják, hogy üldözés. És az a legócskább, legalávalóbb az egészben, hogy mindenkit bekényszerítenek az üldözők közé: azokat is, akikben tizenegy évnyi gyűlölettrénig után is maradtak morzsái azt emberségnek.