Erőszakkal építi le az amúgy is korlátozott szabadságot a Hszi Csin-ping vezette Kína

A kínai elnök a külföldi erőkkel szemben fenyegetőzött az állampárt századik születésnapján, ám a kommunista párt hatalmát igazán belső társadalmi folyamatok veszélyeztetik.

Látványos katonai felvonulás, légiparádé és a külfölddel szemben fenyegetőző vezér - bizonyos tekintetben Phenjant idézte Peking a múlt csütörtökön a Kínai Kommunista Párt (KKP) megállapításának századik évfordulójára emlékező ünnepségek alatt. Habár a hasonlóságra magyarázatot ad az egy tőről fakadó, grandiózus rendezvényeket előnyben részesítő állami ideológia, más aspektusokban is megfigyelhető Kína konvergálása Észak-Korea felé.

Anna Fifeld, a Washington Post Phenjant is megjárt egykori pekingi tudósítója tavaly szeptemberben írt erről a párhuzamról, miután végleg elköltözött a kínai fővárosból. Rámutatott, hogy a központosított kínai propaganda időnként úgy zengi a dicshimnuszokat Hszi Csin-ping kínai elnökről, mint ahogyan az észak-koreai kollégáik szoktak a Kim-dinasztiáról, pedig Kínában Mao Ce-tung óta nem volt jellemző ez a fajta személyi kultusz. Fifeld azt is megállapította, hogy a külföldiekhez való hozzáállás tekintetében is elmosódni látszanak a különbségek a két kommunista ország között. Kína egyre hajlamosabbnak mutatkozik arra, hogy geopolitikai játszmákban használja fel más nemzetek állampolgárait, kiutasítsa vagy akár letartóztassa és túszként használja őket. Miután például Kanadában 2018 decemberében őrizetbe vették a kínai Huawei mobilcég egyik vezetőjét, a kínai hatóságok mondvacsinált kémvádakra hivatkozva letartóztatták a kanadai-magyar kettős állampolgárságú Michael Korvigot, a válsággócokat kutató, International Crisis Group elemzőjét azóta is fogva tartanak. Fifeld írását egy kínaiak között terjedő viccel zárta, amelyet egy helyi ismerősétől hallott: "régebben azt gondoltunk, hogy Észak-Korea a múltunk - már felismertünk, hogy valójában az a jövőnk.”

A KKP centenáriumi ünnepségén mindazonáltal a különbségek is kiütköztek Peking és Phenjan között. A külföldi hatalmak fenyegetése teljesen más kontextusban jelent meg Hszi Csin-ping ünnepi beszédében, mint ahogyan Kim Dzsongun észak-koreai diktátornál szokott. A szóban forgó részletben a kínai elnök arról értekezett: a nép sosem fogja hagyja, hogy külföldi erők zaklassák, elnyomják vagy leigázzák az országot. "Bárki, aki ilyet kísérelne meg, annak véresre veri a fejét a több mint 1,4 milliárd kínai ember alkotta acélos nagy fal” - tette hozzá.

A nacionalista köntösbe bújtatott keménykedés azonban nem a külföldnek szólt. Erre lehet következtetni abból is, hogy a KKP angol nyelvű szócsövei finomítottak a szövegen, a “véresre vert fejek” kifejezést nem fordították le, azt a “nekiütközik” szóra cserélték le. A célközönség tehát a hazai közvélemény volt, a kínai elnök pedig nem az állandó fenyegetettség érzetét akarta demonstrálni a fordulattal, mint ahogyan Kim Dzsongun tette volna, hanem épp ellenkezőleg: hazája erejét kívánta érzékeltetni e retorikai fordulattal. Azt kívánta kifejezni, hogy az állampárt olyan erőssé tette a gyarmati időkben még kiszolgáltatott, "fél-feudális" Kínát, hogy immár egyetlen ország sem húzhat ujjat vele. Hszi Csin-ping a KKP száz évét egyben “a legpompásabb fejezetnek” minősítette a kínai nemzet több évezredes történelmében. A kínai elnök - igazodva a hivatalos, kudarcokat elkendőző történelem szemlélethez - úgy állította be beszédében, hogy az 1949-es kommunista hatalomátvétel rögtön növekedési pályára tette az ázsiai országot, a múltidézésből azonban kimaradtak a Mao Ce-tung éra zűrzavaros évtizedei, például a 20-30 millió kínai éhhalálához vezető "nagy ugrás", illetve azt követő véres kulturális forradalom.

Kína erejének hangsúlyozása és a történelem szabados értelmezése egyaránt a nemzeti büszkeség megerősítését szolgálják, ami a KKP egyik legfontosabb tekintélyforrása. A másik pedig a “kínai sajátosságokkal rendelkező” szocializmus biztosította gazdasági fellendülés, amelyet a '70-es évek végén, a Teng Hsziao-ping vezényletével megindított gazdasági reformok - a külföldi befektetések és a nyitás a kapitalizmus felé - teremtettek meg.

A sajátos berendezkedés kétségtelenül fényes sikereket hozott az elmúlt évtizedekben. A Világbank szerint 1990-ben még több mint 750 millióan éltek a globális szegénységi küszöb alatt, ám a nemzetközi szervezet legfrissebb, 2016-os adatai szerint a nélkülözők száma 7,2 millióra zsugorodott. Ugyanezen időszak alatt a GDP megháromszorozódott. Hszi Csin-ping méltán büszkélkedett azzal, hogy sikerült elérni a “mérsékelten jómódú” társadalmat, amelyet Teng megálmodott.

A gyarapodó gazdaság azonban a nyugati várakozásokkal szemben nem hozta el a szabadságjogok bővülését. Habár a Wall Street Journal szerint a kínaiak többsége továbbra is a gazdasági növekedés és színvonalas közszolgáltatások biztosítását várja el elsősorban az államhatalomtól, ám kialakulóban van egy olyan réteg is, amely nyitottnak mutatkozik a nyugati demokrácia értékeire. A felmérések azt mutatják, hogy a tanult középosztályhoz tartozók jóval hajlamosabbak kifejezni az elégedetlenséget a politikai rendszerrel szemben, és elismerően tekinteni az olyan liberális értékeire, mint a független igazságszolgáltatás vagy a hatalmi ágak szétválasztása, és ez még inkább igaz a fiatalabbakra. A KKP azonban ezekre trendekre kizárólag az elnyomás fokozásával képes választ adni. Amennyiben azonban a rendszerkritikus réteg eléri a kritikus tömeget, akkor nincs az a rendőrállam, amely képes lenne elfojtani az emberek szabadságvágyát. Szintén kockázatos a gazdasági növekedés tartós lelassulása, hiszen ez esetben a többségben is megrendülne a rendszerbe vetett bizalom. Ilyen szempontból az idő vasfoga még a Hszi Csin-ping által kárhoztatott külföldi erőknél is nagyobb fenyegetést jelent a kommunista pártra nézve - az elöregedő kínai társadalom az évek múlásával mind inkább fékezni fogja a gazdasági előremenetelést.

Az ellenállás szikráját is eltapossák

Ugyan a kommunista Kína mindig is csekély szabadságot biztosított polgárainak, a 2000-es évek óta még ez is tovább szűkült: létrejött egy, az emberek tömeges és állandó megfigyelését lehetővé tévő csúcstechnológiát alkalmazó rendőrállam. A barbár hordák elleni védvonalként épített kínai nagy fal mintájára a hatóságok megalkották a nem kívánt internetes tartalmakat elérhetetlenné tévő digitális nagy “tűzfalat”, amely a veszélyes eszméket kívánja távol tartani a felhasználóktól. A szinte totális társadalmi kontrollt az úgynevezett társadalmi kreditrendszer garantálja, ami különböző kategóriákba sorolja az egyéneket a rendszer iránti hűségük szerint - akiket tevékenységük alapján megbízhatatlannak ítélnek , azok feketelistára kerülnek, tőlük még a vonatjegyvásárlást is megtagadhatják.

Ezek a negatív folyamatok, amelyek mintha egy disztópikus mű részei lennének, a Hszincsiang tartománybeli muszlim népcsoportokhoz, köztük az ujgur kisebbséghez tartozó kínaiakat érintették a leghátrányosabban, akiket egyebek mellett átnevelőtáborokba zárnak és erőszakos születésszabályozásnak vetnek alá, illetve lerombolják kulturális és közösségi tereiket. Az ujgurok elnyomása Nyugaton felháborodást keltett - az Egyesült Államok és több ország is népirtásnak minősítette a népcsoporttal szembeni bánásmódot, az Európai Unió pedig 1990 óta először szankciókat vezetett be kínai tisztségviselőkkel szemben.

Szintén a kínai önkénynek estek áldozatul a hongkongiak, a jogilag autonóm metropolisz tavaly nyárig aktív demokráciapárti ellenzékkel, sokszínű sajtóval és pezsgő civil szférával büszkélkedhetett. A pekingi rezsim és az ahhoz lojális városvezetés azonban szépen lassan felszámolja ezeket. Politikusok, aktivisták kerültek börtönbe, megkezdődött a választási rendszer átalakítása, ami biztosítja, hogy a jövőben kizárólag a KKP-hoz hű “hazafiak” kerülhetnek be a törvényhozás, emellett a legolvasottabb Peking-kritikus napilap, az Apple Daily működését hatósági eszközökkel lehetetlenítették el, a járványra hivatkozva pedig semmilyen kormányellenes tüntetést vagy megemlékezést nem engedélyeztek. A sokáig Kína legszabadabb városának számító Hongkong mára csupán árnyéka lett önmagának. A kommunista párt fellépését vélhetően a kiadatási törvényjavaslat elleni 2019-es tömegtüntetések váltották ki. A Peking által erőltetett jogszabálytervezettel szemben a demonstrációk csúcspontján a hongkongiak harmada tiltakozott, ezután dönthetett úgy a pártvezetés, hogy az ellenállás szikráját is eltapossák. A Hongkongban történtek a gyakorlatban független, de Kína által saját tartományának tekintett Tajvanon is aggodalmat keltettek. A demokratikus berendezkedésű szigeten attól tartanak, a KKP nem fogja sokáig tűrni, hogy szabadabb alternatívát nyújtanak a “kínai sajátosságokkal rendelkező” szocializmushoz képest.