Most múlik dicstelen

Búcsúzóul még kinézett a guruló repülőgép kabinablakán. Későre járt, csak a felszállópálya fényei világítottak a sötétben. Aztán nekilendült a Boeing 747-es, a levegőbe emelkedett. Az öregember sápadt, pergamenszerű bőre ráfeszült a pofacsontjára. Látszott rajta, nagybeteg. Kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. Nem árult el érzelmeket, pedig tudta, soha többé nem térhet haza.

Erich Honecker (1912–94) a Varig brazil légitársaság járatával távozott az újraegyesített Németországból. Chilébe tartott. A részleteket a Der Spiegel riportere, Norbert Pötzl jegyezte fel a fedélzeten. Tőle tudjuk, hogy a bukott keletnémet vezető a 13A jelzésű ülésen kapott helyet. Régimódi, szarukeretes szemüvegén át olvasni kezdett, önmagáról, egyik elvtársának méltatását.

Aznap, 1993. január 13-án reggel engedték ki a vizsgálati fogságból. A moabiti fegyházból, ahol már ifjú kommunistaként is raboskodott, anno Hitler alatt. Élete alkonyán a berlini falnál, illetve a belnémet határon elkövetett gyilkosságok miatt emeltek vádat ellene, amiért utasította az NDK határőreit, hogy lőjenek a Nyugatra menekülőkre. Tűzparancsa volt a bizonyíték.

Súlyos jogi, jogfilozófiai viták kísérték perét. Ítélkezhetnek-e visszamenőleg, ha a lövésekkor hatályos szabályok formailag „törvényesítették” az emberölést? Illeti-e mentelmi jog az államtanács akkori elnökét? Vagy pedig a védtelen civilek lemészárlása soha el nem évülő gaztett, ezért felelősségre kell vonni, tekintet nélkül korára, betegségére, az eltelt időre – ahogyan a náci háborús bűnösöket?

Honecker ártatlannak vallotta magát. Végül a bíróság átvágta a gordiuszi csomót: megszüntette a büntetőeljárást arra hivatkozva, hogy a vádlottnak gyógyíthatatlan rákja van, úgysem érné meg az ítélethirdetést. Ezt a döntést utóbb felülbírálták ugyan, ám anélkül, hogy egyidejűleg elrendelték volna a 80 éves politikus újbóli letartóztatását. De facto hagyták felülni a repülőgépre.

Kohl kancellár nem akarta, hogy egykori tárgyalópartnere mártírként, rács mögött töltse végnapjait. Amióta 1989 őszén Gorbacsov támogatásával elmozdították a hatalomból, gyötrelem volt az ex-főtitkár élete. Vesedaganattal operálták, közben kitették szolgálati villájából. Egy protestáns lelkész, a rezsim korábbi üldözöttje fogadta be magához. A kivonuló szovjet alakulatokkal Moszkvába ment, de Jelcin sem marasztalta. Nem kellett senkinek.

Utolsó repülőútjára csupán hárman kísérték el: egy Klaus Feske nevű egykori pártfunkcionárius, az úgynevezett „szolidaritási bizottság” elnöke, továbbá két testőr, akik távol tartották tőle utastársait. A megerőltető, két átszállással 22 órás út végén felesége, Margot (az NDK volt oktatási minisztere) várta Santiago repterén, miközben maroknyi chilei kommunista zászlócskákkal integetett.

A bukott diktátor, aki két évtizeden át élet-halál ura volt a „munkás- és parasztállamban”, többé már nem mutatkozott nyilvánosan. Néha kezelésre vitték egy magánklinikára, máskülönben egy társasházi lakásában töltötte életének hátralévő 16 hónapját.