Kis Kína

Bizonyos jelek arra utalnak, hogy Magyarország miniszterelnöke újabban Kínát tekinti követendő mintának. Hogy miért kell a mi vezetőinknek mindig egy modell, amit másolhatnak, az más lapra tartozik, mint ahogyan azt sem most fogjuk eldönteni, hogy a hasonlóság vagy a különbség több-e Magyarország és Kína között. Orbán Viktornak mindenesetre tetszik az olcsó munkaerőre, valamint a környezeti és az emberi jogok zárójelbe tételére épülő rendszer, igyekszik is megtanulni belőle, amit lehet – ezúttal éppen azt, hogyan kell befolyást vásárolni külföldön oltóanyagok segítségével.

Drágán vesszük, persze, mert hát a kínai oltóanyag, amelyből most 200 ezret nagylelkűen Montenegrónak ajándékozunk, kirívóan költséges volt, de ez is a Keletről importált szisztéma része: attól még, hogy valami az országnak drága, a korrupciós haszon lefölözői rengeteget kereshetnek rajta. Sőt: ebből a szempontból minél drágább, annál jobb. Az pedig legfeljebb költői kérdés lehet, nyer-e rajta bármit is a magyar állam, ha az orbáni érdekkör nagyobb befolyáshoz jut Montenegróban. (Valószínűleg nem nyer egyébként, de ez tényleg nem szempont azok szemében, akik az üzletet bonyolítják.)

A támogatott fél, vagyis Montenegró viszont lehetne egy kicsit óvatosabb: a kínai vakcina a magyar (chilei, Seychelle-szigeteki stb.) tapasztalatok szerint nem feltétlenül a megoldás, hanem inkább a probléma része, még akkor is, ha nekik esetleg nem kell mellé félezer milliárdért egyetemet is vásárolniuk.

Ami pedig a bevezetőben említett mintakövetést illeti, arra még ráférne némi csiszolás. Egyelőre ugyanis csak odáig sikerült eljutni, hogy bárhova állunk a hűbéri láncban, a végén mindig a magyar adófizetőknek kell a kasszához járulniuk. És valami azt súgja, hogy nem ez volt az a húzás, ami Kínát igazán naggyá tette.