A trabantkék víz barátságos ritmusban tódul ki a partra, aztán vissza. Újra és újra. A tenger hullámai gyakorlott mozdulatokkal, sok évezredes-évmilliós hagyományok szerint habzanak fel a parti homokon, hogy aztán elcsendesedve visszakullogjanak az övéikhez. Nem próbálják uralni a strand látképét, most tapintatos, szorgalmas statiszták csupán.
Néhány sirály repked a parthoz közel, vijjognak, mint egy csapat részeg, hajnali kupléénekes. A madarak reptükkel összefércelik a tengert a mélykék égbolttal. Fehér hajó mozog a horizonton lassú közönnyel.
A fehér homokú parton embercsoport sütkérezik. Kissé elfogódottak, a turisták általános meghatottságával nézik a tengert. Legtöbbjük még sose látott egyszerre ennyi vizet. A pocakos filozófus tíz éve nyugdíjas, még aktív éveiben döntötte el, hogy később sokat fog utazni. Ez akkor történt, amikor kezdett rajta elhatalmasodni a hobbija: kanyargós földutakat fényképezni. A felesége, hogy a férfit kizökkentse mániájából, hozta fel nemrég az ötletet a tengerparti nyaralással kapcsolatban. A filozófus most a tengert bámulja és az a szó jut eszébe: őshaza. Felesége mellette alszik néhány méterrel, bal keze kifordult a nyugágyból, a homokba lóg. A kissé hasas nő fején félrecsúszott a napszemüveg, szája szélén nyálcsepp csillan. A hunyorgó filozófus mellett egy magas, vékony fiú lépdel el szaporán, gyanakodva néz körbe, méregeti a parton tartózkodó embereket. Eltűnik az egyik szikla mögött. Hátizsákjából üres palackot vesz elő, kettőt belefúj az üveg nyakába, a két rövid tülkölést senki nem hallja, csak a közelben vitorlázó sirályok. De mivel a vadon élő állatok csak ritkán veszik komolyan az emberi társadalom különc elkövetőit, hát látszólag érdektelenül lebegnek a szituáció felett. Az meg végképp nem érdekli a madarakat, hogy a fiú papírtekercset tömköd a palackba, ledugaszolja, majd útjára bocsátja: nagy ívű, szakszerű mozdulattal hajítja a tengerbe. A palack, benne valami üzenettel, táncolva, billegve távolodik a parttól. A nyurga fiú furcsa szokása, hogy a nyaralás első napjától fogva csálé betűkkel ír üzeneteket megsárgult papírokra, melyeket aztán palackokba tesz, a palackokat pedig a tengerbe veti.
A mozdonyvezető és családja másodszor nyaralnak ugyanezen az üdülőhelyen, van némi tapasztalatuk a viszonyokat illetően. Hadarva válaszolnak a helyiekkel és helyi szokásokkal kapcsolatos kérdésekre. A mozdonyvezető felesége kissé lenézi a tapasztalatlan turistatársakat, de közben ugyanazoknak meglehetős rosszindulattal szidja a helyieket. A felhúzott szemöldökű kérdezőkre hangos krákogással vet pillantást, miközben a mozdonyvezető válaszol. A vasutas gyermeke a parton játszik, homokvárat próbál építeni, egyelőre nem érti az összefüggést az épülő vár és az azt rendre elmosó hullámok között. A helyiek mosolyogva nézik a csiricsáré, színes ingekben flangáló mozdonyosékat és a parton síró, könyékig iszapos csemetét.
A gyerektől néhány méterre napozik a filozófus és felesége, a férfi a tengert bámulva éppen arra gondol, hogy nagyon mélyen valahol mégiscsak az otthona ez a közeg. Felesége köhécselni kezd álmában, nem ébred fel teljesen, nyammogva, fújtatva oldalvást fordul. Nagyot nyikordul alatta a fekvőszék. Mögöttük pálmafák: lombkoronájuk kimerevített tűzijátékok.
A most halvány telihold és a távoli fehér hajó távolsága nem változott, talán a hajó az égitesthez van kötve valami hosszú kötéllel. Ezt már a fiatal festőművész lány gondolja, mert ő még nyitott az ilyesmire. Filozófusékat nézi barátjával, és már érik az agyában, már gyűlnek a szájában a szavak, miszerint jó lenne ugyanígy együtt megöregedni. De mégsem kezd bele, mert mérnök barátja a strand büféjének árképzését kezdi el kritizálni, majd a büfé belső berendezésének előnytelenebb részleteit sorolja. A festőművész lány bólogat, miközben megörül annak, hogy mégsem adta elő a dolgot. Arra gondol, talán mégsem a mérnök az igazi, majd telefonjával lefényképezi a napszemüveges fiút. (A képet hazafelé a repülőn ki fogja törölni, miután a fiatal mérnök tíz percen át veszekszik a repülőgép személyzetével a felszolgált kávé hőmérséklete miatt.)
A palackos fiú közben újabb kört teljesít, éppen a következő üzenetet írja átszellemülten, gyakorta belekotor vállig érő fekete hajába, nem könnyű mindig a megfelelő irányba fordítani a fejét, hogy kifújja arcából a tincseit a szél. A festőművész lány azt gondolja, valami költőféle lehet a tollával elgondolkodva az ajkain doboló fiú. A palackos srác hátizsákjában összekoccannak az üres üvegek, ezt a lány félreérti, azt gondolja, a fiú biztos alkoholista. Ettől hamar lelohad az érdeklődése. A palackpostákat útnak indító fiú még nem sejti, hogy küldeményeit rendre összeszedik a közeli halászok, akik lelkes természetvédők. Az általuk nem ismert idegen nyelven írt üzeneteket kiteszik a közösségi oldalra. Még a helyi újságban is benne voltak a titokzatos üvegek és az üzenetek. Az egyik ilyen papírról közeli képet is mutattak, a bajai halászlé receptje volt ráírva csúnyán, magyarul és némileg pontatlanul.
A mozdonyvezető felesége éppen lefekszik a homokba, szétveti tagjait, nagyon elégedett a körülményekkel, karjával mintákat simít a finom szemcséjű anyagba. A férfi kissé kárörvendően jegyzi meg, hogy ez a csodálatos homok nagyrészt egy trópusi halfaj, a papagájhal ürüléke. A nő először nem veszi komolyan, de ahogy a férfi kissé eltávolodik, felvesz egy marék homokot és gyanakodva szagolgatni kezdi. Szagolgatás után felül, térdeit felhúzza és undorodva nézi maga körül a homokot. Apa és fia közösen kezdenek homokvárépítésbe, kissé távolabb a víztől. Az apa sokkal lelkesebb, mint a gyermek. Vidáman paskolja az első falrészletet, miközben izzadva azt magyarázza: akár az életben, itt is fontos a jó tömörítés. A gyerek értetlenkedve hunyorog, mint mindig, mikor apja hasonló bölcsességekkel traktálja. Az őket néző mozdonyosné arra gondol cinikusan: mégiscsak lehet szarból várat építeni.
Az öreg filozófus begyalogol a vízbe, majd beleül. Jóleső érzés járja át, ahogy a langyos és kristálytiszta víz lökdösi, bökdösi kövér, fehér lábait. A hazatérés élménye keríti hatalmába. Haza az őselemben. Felesége unott mozdulatokkal rejtvényfejtésbe kezd. A számára nehezebb kérdéseket hangosan kiáltja az iszapot ültében kézzel felkavaró, szuszogva dagonyázó férfi irányába. A mitológiai tárgyú kérdéseket a közelben napozó festőművész lány válaszolja meg kedvesen. Kölcsönösen mosolyt váltanak ilyenkor. Lánya jut eszébe az idősebb nőnek, hogy pont ilyen szép és kedves volt valamikor. A festőművész lány feláll – vékony, formás testét látva a helyiek elismerően bólogatnak –, majd ruganyos léptekkel a tengerbe indul. A turista férfiak egyszerre néznek utána, utoljára a filozófus, aki már egészen beásta magát a sekély partrész iszapjába. Már csak feje és mellkasa látszik az alacsony, langyos vízben. Mint valami különös mitológiai élőlény, amit partra sodort a tenger.
