Hét év hosszú idő, márpedig ennyi telt el azóta, hogy Donald Tusk, távozott a hazai közéletből. Kétszer választották meg az EU állam és kormányfőinek testülete, az Európai Tanács élére, majd ő lett a kereszténydemokrata, jobbközép Európai Néppárt (EPP) elnöke. Az ő elnöksége alatt kényszerült arra a Fidesz, hogy búcsút mondjon a legerősebb EU-s ernyőpártnak. Nemrégiben bejelentette, hogy lemond az EPP vezetéséről, de ez még nem történt meg. Ettől függetlenül máris belevetette magát a hazai politikába, s immár vitathatatlanul ő a lengyel ellenzék vezetője.
Csupán az a tény, hogy Tusk vette át a Polgári Platform (PO) irányítását nagyot lökött pártja népszerűségén. A PO azonnal megelőzte a Lengyelország 2050 nevű pártot, amelyet Szymon Holownia korábbi centrista elnökjelölt, TV-személyiség alapított. Arra viszont egyelőre nem volt elegendő Tusk megjelenése, hogy a Polgári Platform veszélyesen megközelítse a kormányzó jobboldali-euroszkeptikus Jog és Igazságosság (PiS) pártot.
Alig két nappal a hazai politikai hadszíntérre való nyilvános visszatérését követően máris kitört az első botrány. Tuskot Szczecinben egy koszorúzási ünnepségen megtámadta és megütötte egy nő. A videófelvétel szerint közben ezt kiabálta: „Európa királya, hét évig nem voltál itt, te rohadék, az alatt Lengyelország fejlődött, mit csinálsz itt, te rohadék!” – majd köpködött és egy jóízűt zsidózott is. A helyi PiS szerint a volt kormányfő minderre azzal szolgált rá, hogy Angela Merkel német kancellár megbízásából tönkretette az ottani hajógyárat. A PO politikusai az agressziót az állami média hangulatkeltésének tudták be, s féltik a régi-új pártelnök személyi biztonságát.
Az elemzők jó része régóta számolt Donald Tusk visszatérésével. Az általa is alapított PO ugyanis folyamatosan vezetői válságtól és belső megosztottságtól szenvedett. Képtelen volt kihasználni a PiS politikai baklövéseit, a Covid-válság inkompetens és korrupt kezelését, valamint azt, hogy a kormányzó jobboldal szerkezete is recseg-ropog. A PO-ban egymással vetélkedett Borys Budka pártelnök és Rafal Trzaskowski varsói polgármester, korábbi elnökjelölt, s a háttérben állandóan feltűnt Grzegorz Schetyna egykori szejm-elnök és az ő frakción belüli frakciója. Régiek és újak, a Trzaskowski-féle „fiatalok” próbáltak felülkerekedni a másikon, miközben az ellenzéki szavazók tekintélyes része már Szymon Holowniában látja a jövőt. Ő azt hirdeti, hogy túllép a PO és PiS politikai és kulturális ellentétén, illetve megszólítja a „politikai árvákat”, akik nem köteleződtek el sem a régi liberális ellenzék, sem a nacionalista-euroszkeptikus kormánypárt mellett. Holownia most építi pártját, képviselőket csábít, s próbál új szervezetet létrehozni. Tusk feltehetően felismerte: a belharcok miatt pártja szétesik, az ellenzék szétforgácsolódik, a PiS újabb mandátumot kaphat – s ő lehet, aki ezen változtathat.
Donald Tusk tapasztalt és karizmatikus politikus. Igaz, a karizma is kopik. A nagy kérdés az, hogy képes-e megszólítani az újabb nemzedékeket, s olyan új programot kínálni, amely választ ad a lengyel társadalmat megosztó kérdésekben. Első megnyilatkozásaiban arra emlékeztetett, hogy a PiS felszámolja a demokratikus intézményeket, a sajtószabadságot és lopakodva putyini típusú autokráciát vezet be. Igaz, hogy Tusk kormányzása alatt fejlődött a gazdaság, de nagy társadalmi rétegek nem részesültek a gyarapodásból, a PiS viszont radikálisan növelte a családi pótlékot. A jobboldal megszállta az állami médiát és előbb a menekültekkel, most a melegekkel ijesztgeti a falusiakat. Az egyház – megannyi mocskos botránya ellenére – nagyhatalom Lengyelországban és ideológiai hátországot biztosít a rezsimnek. Tusknak és a PO-nak ebben a mesterségesen kiélezett légkörben kellene saját lehetséges választóik mellé állniuk. A küzdelem olyan életmódbeli, kulturális kérdésekben bontakozik ki, mint a női egyenjogúság, abortusz, családon belüli erőszak vagy az LMBTQI-emberek jogai.
