Az EU-, általánosabb közelítésben az Európa-témáról igen éles politikai csatározásoknak lehetünk tanúi. Mindennapos viták zajlanak olyan kérdésekben, mint például, hogy az unió gazdasági-politikai közössége kellő rugalmasságot és hatékonyságot mutat-e manapság; mennyire méltányos és megnyugtató a közösség és a tagországok közötti viszony; egyáltalában az európaiság gondolata és eszméje hogyan érvényesül a valóságban, vagy éppen halványul el a köztudatban. Az alábbiakban az utóbbi problémát kívánom szemügyre venni, leginkább azért, mivel a politikai-közéleti megnyilvánulásunkban, közgondolkodásunkban az állampolgár gyakran átsiklik fölötte, vagy ha szóba kerül, akkor pedig bizonytalanság vagy különféle zavar tapasztalható. Az európaiság tartamát ma is érdemes vizsgálnunk, ha úgy tetszik, újragondolnunk.
Abban nincs vita, hogy az EU az európaiság történeti képződményének része, modern és szembetűnő megnyilvánulási formája. Az EU és az európaiság – kétségtelen, nem azonos fejlemények. Ám azt bízvást állíthatjuk, hogy azok a mozzanatok, amelyek érvényesek az európaiságra – közvetve vagy közvetlenül jelen vannak az EU működésében is. Viszont abban a kérdésben, hogy konkrétan milyen értékek szövik át mindkét képződmény működését, már sokféle félreértéssel, lapos magyarázattal, nem ritkán bátortalansággal találkozhatunk. Amit tehát szükséges és kívánatos tovább vagy újragondolnunk, hogy mik ezek az elvek, erények, amelyek vezérlik-mozgatják a tényleges folyamatokat.
Az európaiság – létét tekintve – történeti értékrendet magába foglaló képződmény. Ha ezt elfogadjuk, akkor már beláthatjuk, hogy a téma vizsgálatában nem elég olyan szaktudományok eredményeit figyelembe venni, mint például a közgazdaság-tudomány, a történelem- és jogtudomány, a politológia, a szociológia vagy a földrajztudomány. Látókörünket ki kell tágítanunk a filozófia, az etika, a pszichológia és szociálpszichológia, a kommunikáció, a vallástudomány és a pedagógia által feltárt összefüggésekkel. Ugyanis ez utóbbiak állítják közvetlenül középpontba az emberi magatartás és együttélés írott és íratlan szabályait, normáit, és vizsgálják leginkább azt az alapvető és legáltalánosabb kérdést, hogy valójában mi az európai létezés értelme, jelentősége, milyen alapértékek mozgatják tevékenységünket, miért és hogyan szervezzük, mi európaiak, az életünket? Amikor az európaiság lényegét firtatjuk, bizalommal fordulhatunk az utóbb jelzett szellemi foglalatosságokhoz, amelyekből célszerű néhány filozofikus és morális megállapítást kiemelni.
Tudjuk, az európaiság sokfajta és egyaránt fontos értéket tartalmaz. De itt csak egyetlen, általam a legmagasztosabbnak vélt értékre, az individuum tisztelete és méltósága elvére, erényére hívnám fel a figyelmet
Ahogyan Robert Musil, a legfilozofikusabb XX. századi osztrák író fogalmaz: a civilizáció eme fokán az egyén már semmi más, mint önmaga elemi teljesítménye. Vagy ahogyan folytatja a gondolatot a későbbiekben Milan Kundera, Istenből a Deus absconditus ("rejtőzködő Isten"), az emberből pedig a mindenek köve lesz. Köznapi formulával: az individuum azzá válik, amivé teszi, teremti önmagát. Olyan magasztos érték, morális elv születik, majd válik társadalmi méretű és jelentőségű fejleménnyé, mint az egyén szabadsága, az önmaga és a mások iránti mély tisztelet, magas-rendű méltóság. Az egyén megszabadul a születés, a származás, a rend, a nemzet, a nyelv, a vallás, a foglalkozás társadalmi kötöttségeitől-béklyóitól, és olyanná válik boldogulása, amit ki tud életében csikarni tehetségével, teremtő erejével, szorgalmával. Társadalmilag és politikailag szabad utat nyer a kritikai, önkritikai készség, s képesség kifejlődése.
Szépen és határozottan írja Konrád György egyik esszékötetében, s ez úttal hadd idézzem szó szerint: „Európa ott van, (…) ahol a legfőbb érték a személyes emberi méltóság, (…) ahol az egyén szabadsága sérthetetlen, ahol az emberi személy méltósága az értékelés alfája és omegája, (…) ahol senki sem uralkodhat rajta. (…) Európa az első, amely a leginkább tud bírálóan nézni önmagára.” A fenti sorok felidézik bennem Márai Sándor egyik korábbi (Kassai őrjárat) könyvének alábbi gondolatát: „A bírálat elsőrendűen európai szerep és feladat: Ázsia dolga a rajongás és a vakhit, Európa dolga a bírálat és önismeret.”
Azt hiszem, az európaiság értékének, éppen az individuum tisztelete és méltósága eszméjének-erényének – hazai vonatkozásban – nincs pontosabb, tömörebb és szebb megfogalmazása, mint amit Márai és Konrád adott. S valóban, ezt az értéket túlzás nélkül az európaiság alapvető mozgatórugójának tekinthetjük, valamifajta elidegeníthetetlen belső tartozékának, magasztos és magával ragadó „lelkének”.
És joggal kérdezhetjük, ki az, aki nem tudna azonosulni az ilyen értékkel? Akik – megalapozottan vagy kevésbé megfontoltan – vitatják az EU működési elvét, hatásmechanizmusát, netán még puszta szükségességét is megkérdőjelezik, vajon tudnak-e más magas rendű értékrendet felállítani? Ha nem, akkor készek és képesek-e kitartani az individuum tisztelete és méltósága mint szívet erősítő, csodás érték mellett – a mai körülmények között is?
Ha változatlanul valljuk az európaiság értékrendjét, akkor merjük konkretizálni is azt a mai magyar társadalomra. Azaz legyünk eléggé bátrak ahhoz, hogy a szép elveket ütköztessük a valóság „rideg” tényeivel, amely során kikerülhetetlenné válik a kellemetlen folyamatokkal, ellentmondásokkal való szembesülés. Bizony, az individuum tiszteletének, méltóságának elve sokszor és mélyen megtörik a valóságban, sokféle tapasztalat halmozódik fel a negatív fejleményekből. Oly mértékben, hogy sokak számára átláthatatlanná, követhetetlenné, érthetetlenné válik a mai társadalmi mozgás. Az érték jelenléte elhal, vagy legalábbis megcsappan társadalomformáló ereje-hatása. Ezért bizony sokan kishitűekké és apatikussá válnak.
Ám nem szükségszerű és végzetszerű a hitehagyottság és a passzív beletörődés kialakulása (tömegessé válása?), miközben nyilvánvalóan szembesülnünk kell a fölerősödő negatív mozzanatokkal is. A zavaró jelenségek közül hadd emlékeztessek itt három, sokunk számára kevésbé átlátható vagy megérthető ellentmondásra – a politikai életből, a gazdaság világából és az oktatás (nevelés) területéről hozva egy-egy példát. Nyilván, sokféle egyéb fájó problémát lehetne sorolni, ám az alábbiakat indokoltnak tartom tudatosítani.
1. A politika hazai világát vizsgálhatjuk abból a szempontból, hogy milyen hangsúllyal van jelen a mindennapos politikai-közéleti csatározásokban az individuum tisztelete és méltósága. Vagy éppen az ezt romboló folyamatoknak lehetünk tanúi? Láttuk, az individuum méltósága azt (is) jelenti, hogy tud-e tért nyerni a kritikai és önkritikai készség és képesség. A témánk szempontjából az a kérdés, hogy az adott politikai közösség (legyen szó a mindenkori kormányoldalról vagy az ellenzékről) tudja-e ösztönözni szavazóit a kritikai és önkritikai szemlélet, attitűd gyakorlására? Vagy ellenkezőleg: megelégszik-e a polgárok szolgai alkalmazkodásával? Nem vitás, az utóbbi reagálás a kényelmes, küzdelem nélküli megnyilvánulás: az egyén nem kellemetlenkedik, számára minden úgy jó, ahogy van, nem kell gondolkodnia, semmit kifogásolnia. Nem emeli fel a fejét, nem egyenesíti ki gerincét. Az ilyen mentalitás lehet hasznos, népszerű, problémátlan, ám fölöttébb távol kerül az individuum méltóságától, valójában csak méltatlan, megalázott létformát szülhet. S még nagyobb baj, hogy a jelenlegi pártstruktúra ezt díjazza: a kormányoldal és – sajnos – az ellenzék is általában úgy működik, hogy saját táborán belül nem tűri a dolgok és személyek kritikai, józan megítélését (annál inkább szapulják a másik oldalt), illetve a saját munkájuk kisebb-nagyobb kudarcainak el- és beismerését. Nagy kihívás ez minden politikai vezető, képviselő, párttag, és általában minden olyan állampolgár számára, aki állást foglal politikai kérdésekben vagy szeretne valamilyen formában bekapcsolódni a közéletbe.
Ahhoz ugyanis roppant erős jellemszilárdság, valójában az individuum méltóságát megtestesítő erény szükségeltetik.
2. A gazdaság működése – első pillantásra – olyan, mintha csupán a maga objektív és racionális érdekfolyamatai mentén zajlana! Mintha a termelés és a profit józan érdekei kizárólagosan uralnák a gazdaság egészét, nem hagyva teret az általános emberi értékek megnyilvánulásának! Ezért hajlamosak vagyunk hallgatni arról az összefüggésről, hogy miképp függ össze a munka, a termelés, a vállalkozás világa – például – az egyéni méltóság elvével, magasztos erényével. Az összefonódás nagyon is kimutatható, és sajnos, sokszor éppen a méltóság megsértését tapasztalhatjuk. Például az a multinacionális cég, amely úgy működik (viselkedik), hogy a dolgozójában csupán munkaerőt, profitot előállító erőforrást lát, akivel tehát mindent megtehet: a bérét leszoríthatja, munkakörülményeit lefokozhatja, jogait megnyirbálhatja – nos, az ilyen szűk látókörű vezetői mentalitás és gyakorlat lényegében megalázza és méltatlan helyzetbe hozza a dolgozó egyént. A mindenkori alkalmazottban csak tárgyat, adatot, termelési tényezőt lát, nem pedig érző, önérzetes és tudatos, saját élettel, céllal rendelkező emberi lényt, akit nagyon is szükséges elismerni, megbecsülni és tisztelni.
. Nem kevesebbről van szó, mint az európaiság történelmi súlyú és jelentőségű vívmányáról. Az újkori európai fejlődés hozza létre az egyes egyén, az individuum tömeges történelmi színre lépésének, társadalmi szerepének látványos fölértékelődését.
Ha mindez nem történik meg, akkor az a gazdasági egység rövid távon ugyan sikereket érhet el, ám előfordulhat, hogy a dolgozó individuum méltósága, önbecsülése sérül, lelkivilága torzul, élete-egzisztenciája megtörik, és ez hosszabb távon munkáltatójának sem érdeke. Arról van tehát szó, hogy egy vállalat gazdasági érdekei sokszor ellentétbe kerülhetnek az individuumok általános értékeivel. Az a cég, üzem vagy bármilyen gazdasági társulás, amely nem tudja megvalósítani az individuum általános tiszteletét és méltóságát, mérhetetlen társadalmi károkat fog okozni az értékek világában. Abban az esetben is, ha azokkal és a következményekkel (először) nincsenek tisztában az emberek. Az individuum tiszteletének és méltóságának elve megtörhet a gazdaságban, és ez a fejlemény jelentős társadalmi értékveszteséget fog okozni: kialakulhat – ad absurdum – a gyarmatosítás modern formája. Mert jó ha felismerjük, a gyarmatosítás nemcsak háború és/vagy szörnyű erőszak, hanem gazdasági kiszolgáltatottság nyomán is bekövetkezhet, melynek során a munkatevékenységet folytató (vagy dolgozni akaró) egyént megfosztják a jogosan megillető bérétől, önbecsülésétől. Legsúlyosabb esetben egzisztenciájától, létezésének integritásától.
3. Az oktató- és a nevelőmunkában zajló káros folyamatok legalább olyan súlyosan esnek latba, mint az előzőekben vázoltak. Sokan vizsgálták már a köz- és a felsőoktatás ezernyi problémáját (amelyeket itt fölsorolni sem tudnék). Ami viszont számomra szembetűnő, az a kérdés, hogy miként függ össze az európai értékrend és az oktatás-nevelés adott működése. Sajnos, ebből a szempontból (is) nagy fokú lemaradást tapasztalhatunk. Az Európa-gondolat és –eszme a szaktárgyi oktatásban nem áll össze egységes egésszé, egymással szervesen összefüggő koncepcióvá: csak különálló, önmagában álló részek laza sorában jelenik meg.
Sok szakértő álláspontja szerint az egész nevelőmunka sarkalatos pontja az autonómiára való törekvés. A tisztelet és a méltóság azt (is) jelenti, hogy mennyire tudjuk a gyermekekben, a fiatalokban felkelteni az autonómia iránti igényt, illetőleg készséget és képességet. A kihívást itt éppen az a dilemma adja, hogy oktatási és nevelési mechanizmusunk, gyakorlatunk az autonómia kialakítását-erősítését szolgálja-e, avagy csupán a szolgai alkalmazkodást, az önállótlan, gondolat-nélküli individuumok kialakítását preferálja? Azt hiszem, az autonómia érdekében sokat kell még fáradoznia a gyakorló pedagógiának, nem különben az oktatáspolitikának és a neveléskutatásnak. Kiváltképp, ha felidézzük azt a – számomra – érthetetlen és szomorú tényt, hogy az új NAT bevezetőjében (Alapvetés), mind pedig a Kulcskompetenciák című pontjában egyáltalán nem szerepel az autonómia fogalma.
Könnyű belátnunk, hogy az individuum tisztelete és méltósága mint pozitív európai érték tömegessé válása, illetőleg a méltóság megfosztása elleni küzdelem csak hosszútávon lehet sikeres. Ha egyáltalában megvalósítható. Ám döntsük el, mindenekelőtt akarjuk-e a vázolt érték melletti kiállást, és akarjuk-e vállalni a megvalósítását hátráltató folyamatok ellen a társadalmi fellépést!?
