Július tizedike volt, mint most. Csak ötvenhét évvel ezelőtt. Kijött az A Hard Day's Night, I Should Have Known Better kislemez, valamint az A Hard Day's Night album. Az első és egyetlen Beatles-nagylemez, amely teljes egészében Lennon–McCartney szerzeményből állt.
És persze ott volt a film. Minderről odakinn vidáman írták: „A világ legjobb zenekarának tagjai rájöttek, hogy ők a világ legjobb zenekara.” Itthon kimértebb volt a fogadtatás. Minálunk 1964 decemberében az jelent meg: „A Beatles-film átvételéről még nem döntöttek, de szakmai bemutatója már megtörtént.”
Az év márciusában Köves Judit a Népszavában így írt a mesés négyesről: „Megjelenésük – az ízléstelenségig különcködő öltönyeik, magas sarkú spanyol csizmájuk, a förtelmes hajbozont – valóságos lidércnyomás. Muzsikájuk – három villanygitár és egyetlen dob kegyetlen ritmusa, a diszharmonikus, vad melódiák – gyakran fülsértőek. Dalszövegeik – a sok yeah, yeah, yeah, igen, igen, igen – katasztrofálisan primitívek. Mégis, az összhatás szívfacsaróan megrendítő, a tehetetlen düh, a felnőtt társadalommal való szembefordulás, a lázadás csatariadójára együtt dobban minden szív és akaratlanul is sikoltásra nyílik minden száj.”
Érdemes felidézni, miként vélekedett hatvannégyben Bill Deeds angol tárca nélküli miniszter, később a Daily Telegraph szerkesztője, a kolosszális kvartettről: „Ez az együttes olyan kulturális áramlatot indított el, amelyet napjaink történetének fontos tényezőjeként tartanak majd számon. Minden más hasonló irányzattal ellentétben, ez a csoport nem fordul szembe a társadalommal. A Beatles-fiúk nem lázadók.”
Az újvidéki Magyar Szóban kevésbé lelkesen számoltak be a legendás liverpooliak első tengerentúli turnéjáról: „Üvöltés és könnyek kísérték ki hőseinket Angliából, üvöltéssel és könnyekkel fogadták őket az Egyesült Államokban. Aztán valódi amerikai program következett: felléptek Ed Sullivan televízió-műsorában, majd a Carnegie Hallban, végül pedig körüljárták Floridát. S mindezek után akcióba lépett az amerikai pszichológusok és szociológusok nagy serege, hogy hozzájárulását adja a nem kis talány tanulmányozásához: mi okozza a tömeghisztériát a négy közepes külsejű és tehetségű legény körül, akiknek nincs sem hangja, sem különösebb szelleme.”
A Budapesti KISZ-élet című újságban, amely a propaganda fronton a Pesti Srácok korabeli előképe lehetett, feltették a kérdést feltehetően muzikális ifjúkommunista fiataloknak:
– Miért népszerű a Beatles együttes?
– A ritmusa miatt. Lehet rá táncolni. Nem olyan vacak, mint a magyar tánczene. Bár az is kezd javulni. Nyugaton, ahol fellépnek, a hallgatóság összetöri a székeket.
– Ha itt fellépnének, ti is összetörnétek a székeket?
– Össze bizony! De itt nem léphetnek fel.
A Kortársban Lázár István a maga részéről letette a voksot: „A Beatles-zene polgárjogot nyert a Magyar Rádióban, s ennek azért is örülök, mert nekem speciel ez a muzsika tetszik. De meg azért is, mert íme, nem lengetjük már tilalmaink rongyos madárijesztőit olyan heveny, de ártalmatlan divatok előtt, amelyek úgyis körbejárják a Földet, hasonlatosan a szélhordta sivatagi porhoz. A tviszt előtt még lengettük egy ideig; felesleges részleteznem, milyen eredménnyel.”
Lám, lám, a vasfüggönyön is képes volt áttörni a Fab Four. „Annyira kedves figurák, hogy az ember tíz perc után szinte észre sem veszi nekünk kissé szokatlan frizurájukat. A szakértők többsége a sikersorozat kezdetekor egy-két hónapot jósolt nekik. És lám, már egy éve tartják magukat” – jellemezték őket. Igaz, hozzátették: „Azzal természetesen ők maguk is tisztában vannak, hogy csak üstökösök a könnyűzene egén, hanyatlásuk bármelyik nap bekövetkezhet. A divat szeszélyei ellen még az olyan bálványok sem védekezhetnek, mint a Beatles-fiúk.”
A hajdanán Hamburgban összecsiszolódók akkoriban már 120 ezer márkát kértek egyetlen esti fellépésért az NSZK-ban. S noha a négyből ketten – szakad a szív – már nincsenek köztünk, halhatatlanokként mindannyian egészen jól tartják magukat.
Ami pedig a kritikusokat illeti... They should have known better. Jobban is tudhatták volna.
