Tavaly március 23. óta, amikor Boris Johnson kormányfő gyászos arccal bevallotta az angol népnek, hogy nincs más választás, az addig folyamatosan alulértékelt koronavírus visszaszorítása érdekében teljes vesztegzár alá kell helyezni a tartományt, kevés jó történt itt az emberekkel. A kissé megkésett 2020-as labdarúgó Eb azonban végre mosolyra fakasztja az angolokat. Szerda este, amikor Gareth (rövidesen várhatóan Sir Gareth) Southgate gárdája 54 év, 11 hónap és 19 nap óta először ért el győzelmet egy jelentős futballtorna elődöntőjében, a tartomány egy emberként dübörgő üdvrivalgásban tört ki. Hiszen az 1966-os világbajnoki győzelem óta a nemzeti tizenegyet számos megaláztatás érte elődöntőkön.
Így hát akármi történik is a vasárnap esti fináléban, az emelkedett hangulat közepette Anglia egy igazi vezéregyéniséget is a szívébe zárt. A komoly, szerény, visszafogott, egyben határozott, következetes Southgate nemcsak kitűnően felkészült technikai szakember, hanem együtt és egymásért önzetlenül dolgozó közösséggé is formálta az eddigi egyik legfiatalabb angol válogatottat. Amelynek két játékosára nem pusztán góljai és cselezése miatt néz fel a közvélemény: Marcus Rashford a kormányt is rávette a hátrányos helyzetű gyermekek étkezésének támogatására a pandémia idején, míg Raheem Sterling a fajgyűlölet elleni kampány élharcosa.
Anglia már csak azért is drukkol Southgate-nek, mert egy esetleges trófea elfelejtetheti a nevéhez tapadó "szégyent", az 1996-os Európa-bajnokság elődöntőjében kihagyott kritikus tizenegyesét. A felfokozott várakozás, az eufória, a remény vasárnap estig feltétlenül él, de csak a szigetország legnagyobb tartományában. Különösen a skótokra érvényes az a mentalitás, amit az ezért évekig kegyvesztett Sir Andy Murray 2006-ban, a Németországban rendezett vébé kapcsán úgy fogalmazott meg, hogy "bárkit képes támogatni, csak az angolokat nem". Igazi politikai vívmány lenne egyszer elérni, hogy a mostanihoz hasonló esetben az Egyesült Királyság valamennyi szíve Angliáért dobogjon.