Egy véletlennek köszönhető, hogy idén tavasszal megszületett Babiczky Tibor legújabb, Szapphó-paradigma című verseskötete. A költő tavaly ősszel tért be a Széll Kálmán téri Moszkva Antikváriumba, ahol megpillantott egy kétnyelvű, görög-magyar kiadású Szapphó-kötetet, melynek hiányzó, kipontozott sorai rögtön megihlették. Úgy döntött, felhasználja és befejezi az i. e. VII.-VI. században élt költő töredékeit, így teremtve meg ezt a rendhagyó, a szöveg szintjén hibrid kötetet.
Babiczky a görög kultúra egészéhez is vonzódik, mivel szerinte annak mitológiája és irodalma olyan élethelyzeteket és problémákat vet fel, melyek párhuzamba állíthatók XXI. század dilemmáival, míg a vallások ugyanerre már képtelenek, így választ sem tudnak adni korunk kérdéseire. Sőt, úgy látja, a görög mítoszok ismeretében még érzékenyítésre sem lenne szükség, hiszen az emberek jobban megértenék egymást, ha tudnák, hogy Hermész és Aphrodité gyermeke kétnemű volt, Apollón pedig férfihoz is vonzódott. Szerinte az irodalom azt is segít megérteni, hogy egy női szerzőnek lehet férfias oldala, ahogy egy férfi írónak lehetnek nőies vonásai.
A könyv a hellén irodalmi világnak három idézettel ágyaz meg: kettő Friedrich Nietzschétől származik, ebből az első a görögökről szóló A tragédia születése, majd a Bálványok alkonya című műveiből, míg a harmadik Platóntól, melyben a filozófus Leszboszi Szapphót a kilenc múzsa mellé sorolja tizedikként. A görög költő misztikus alakja Babiczky művében pedig ténylegesen múzsává válik, hiszen a szerző Szapphó dőlt betűvel szedett töredékeit egészíti ki saját verssoraival. A könyvhöz készült illusztrációk is ezt az ars poeticát sugallják, Miklya Emese Sára fej nélküli szobortorzói is töredékeikben tudósítanak a múltról.
A kötet első felének hangulata még rezignált, az első vers egy időskorba lépő ember számadását veszi sorra, aki a múló idő miatt bánkódik, és aki „nem vár semmit, ám szívesen fogad új / álmot”. Az ifjúkortól való búcsúzás, az elmúlás és a gyász a többi versben is visszatérő elem, miközben Babiczky, akár egy ókori költő, az életvezetés terén az égi szférákra hagyatkozik: „Indulj hát a föld színén el a munkák / felé, vízből a szárazföld felé, és / hagyd, hogy isten mondja ki azt, amit mind / szólni szeretnénk”. Más versekben viszont akár egy hérosz, már keményebben szólítja meg az olümposziakat – nevezetesen Zeuszt és Hermészt –, arra kérve őket, nyissák szóra ajkukat, és adjanak útmutatást.
A versek stílusa is olyan hatást kelt, mintha azokat egy hellén költő írta volna, hisz az egyes motívumok és utalások – mitológiai nevek és történetek – egy régmúlt világba repítik az olvasót. Ez különösen a 44A töredékben érhető tetten: „Múzsák fényes adománya, ifjúkor, hova tűntél? / Ki fogja a Khariszoknak törtarany tekintetét / karcsú alakunkra igézni? Testünk is túlvilág.” A kötet igazi unikuma mégis az, ahogyan Babiczky a könyv második felében lélekben is a költőnő személyiségébe helyezkedik. Ezekben a versekben a másikkal való egyesülésről és a gyereknemzésről beszél, hol metaforikus, hol naturalista módon. Az utolsó versek hangneme egyre nyíltabb, ritmusuk is zaklatottabb, hogy aztán az elbeszélő a kötet egészét átjáró sötétségből végül a megnyugvást hozó fény felé, majd Leszbosz szigetére érkezzen meg.
A versek nemcsak az ifjúkor siratásáról és az elmúlásról szólnak, azok ellenpontjaként hozzák fel a másik személyhez való kapcsolódást is. A mű ezeken a pontokon még az elmúláson is túllendül, sőt olykor – noha csak pillanatokra –, egy új kezdet ígéretét is felveti: „Nézd, sárgák a fák odakint, nekik csak / hosszú álom a tél, vetkőznek, s tudják, / a kihűlt világ nem a vég – lehet még / kezdeni újra.”
Infó:
Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma (2021)
Kalligram
80 oldal
