Kedvesem, most én írok levelet magának. Tudom, elkéstem, de igyekszem. Kell több? Nem mond ez eleget? Az elkésett is szenvedhet. Elment örökre, és szenvedést hagyott itt nekünk. Szabályosan megnyomorította a közönségét. Féltem ezt leírni… (szeretem).
Látom, ahogy lábujjhegyen Szent Péter kíséri, lépked a mennyben, jobb már a közérzete? A mennypolitika nem zavarja? Nem hőbörög, morog és rajong (folyton valaki másért)? Ezek sosem érdemelték meg magát. Szépnek látom, lobog a haja. Göndörödik a füle mögött, ahol a ceruzáját hordta, ha nagyon dolgozott. Meg ne fésülje, kérem! Ott is nyár van? Vagy vírusok szállnak? Bezártság? (A mennyországot szabadnak képzelem, szellősnek, fényesnek, és persze marha igazságtalannak.)
Képzelje, itt tilos lett a szerelem. Csak kesztyűben lehet. Az érintkezés, a csók bőrre. A nyalakodás, a szopogatás (de szépen írta le e szavakat abban a Harmóniában!). A beszéd, a barátkozás. Tilos. Csak telefonon motyoghatnánk egymásnak úgyis, persze, ha előtte megmosta a fogát.
Látom, most ballag tovább, lehajtott fejjel. Megbántottam? A kezével Szent Péternek magyaráz tovább. Én nem számítok? Megvet? Ha férfi lennék, rám nézne? (Lehetek.)
Kripta egy világ lett, higgye el, a mennybe vágyom én is. Meghalni hogy kell? Kérem a receptet!
Szeretem. Most leírtam rendesen.
Figyeljen már ide! Hékás! Vajon melyik erősebb, a szerelem vagy a rák? Egész éjjel emiatt rágtam magamat. Mind a kettő büdös és szemét. Pusztít, öl, sóvárog. Beköltözik a gyomrunkba. Azonnal visszarág. Növekszik, addig szaporodik, míg el nem emészt. Egyik kutya, másik eb. Menthetetlenek vagyunk. Tudtam, hogy belehal. De akkor is megvallom, amit érzek.
(Ha élnél, akkor sem találkozhatnánk, csak maszkban. Így legalább csak a mennyben sántikálsz. Földre vissza nem szállsz.)
Elmentél és máris hiányzol. (Tegezhetlek? Közel vagy.) Sovány lettél (a ráktól), a hajad eltűnt (a rákkisasszony szerelmétől?). A hajad volt a legfontosabb. Arról ismertelek meg. Szerettem a hajad (a hátad, a lábad, a fogad, nyelved, szavaid, igéid). A hajaddal is kinyilatkoztattál. Áhítattal várták.
Állítólag a tolladat is elvitték, már mindened Berlinbe szállították. Kacatok. Neked, magyarnak, miért Berlin kell? A német? Ezt sosem súgtad. Csak hogy utazzunk el messzire innen! Szar ez az ország, persze titokban imádtad. Gyere vissza szépen Csillaghegyre! Még akad sok, aki gondol rád, de egyre kevesebb… (ne legyek őszinte?). Szar a világ. Körbefosták. Lenejlonozták. A nő férfi lett, a férfi nő. Műszív ver és műszáj vall neki szerelmet. Jó neked ott fent! Inkább megyek én is utánad!
Most haragszol, hogy utánoználak?
Méltán tarthatod jogodnak, hogy megvess engem. Része vagyok a régi világodnak, igen, én is elcsesztem. Hogy összekeverem a halálát egy szerelemmel? Na és? Szar úszik a máklevesben. De ha sorsom panaszszavának szívében egy csepp hely marad, nem fordulsz el? Meghallgatsz? Nézz már le onnét! Itt vagyunk mi, Mucsán! Falun. Parasztok vagyunk! De a paraszt is szép. Kerek arcú. Pozsgás.
Üres az életünk, hiányzol, nem nevetünk. Nincs boldog, sem a fű, sem a bogarak. Nincsenek alakok, erős alkatok, figurák. Nincs nevetés, humorpublicisztika. Sápadtak írják az életésirodalmat. Dög a miniszterelnök és nagyobb dög az ellenzéke. Lefizetett nyalókák. Gumiemberek. Seggfejek. Mit mondanál? Urak? Ez a szó nincs. Szótártalanították. Csak verekedés, dörgölőzés, járványok és érintetlenség. Ja, és templom. Na meg a szerelem, a szaros, fájdalmas szerelem. Már akinek. Kesztyűben lehet szeretkezni. Az meg nem ment meg.
Mert mi van azzal (azokkal), akik már nem tudnak így szeretni? Nem magamról beszélek, ne ijedj meg. (Én megyek utánad a halálba.) Hallgattam eddig, szólni féltem. Hogy miről beszélek? Semmiről. Arról.
Már ágy sincs a rákhoz. Már ágy sincs a szerelemhez. Meghaltak, zsúfolásig a túlvilág.
Minden fekhely foglalt. Megteltek az osztályok, zsúfolt a bolt, a buszmegálló, a HÉV padja, a focipálya, stadionok, az egyetem (kínai). Mi a magyar? (Te se tudnád.)
Nagyon nehezen szántam rá magam a levélre. De most már akarom, belekezdtem. Szeretnélek feltámasztani. Tápászkodj fel! Ne sántikálj! Egyél újra! Légy férfi! Ne törődj a csalókkal – csak velem.
Hidd el, hogy szégyenem nem tudtad volna meg sosem. (A szerelem döghalál.) Titokban azt reméltem, kijössz a koporsódból. A kapuból szépen visszafordulsz. Hogy csak hülyéskedtél velünk. Szórakozol, nevetgélsz, csábítgatsz mindenféle nőcskét. Gyászt szimuláltatsz a néppel. Vártalak! Vártam, hogy lesz falunkban alkalom (mekkora paraszt vagyok, istenem), és láthatlak. De elmentél! Itt hagytál csapot és papot. Még a halálod bűzével is bekenegettél. Nesze nektek, gondolkozzatok!
Vidékre költöztem,
mióta nem vagy. Nálunk már csak a vidék létezik. A Duna, a Balaton meg Székelyföld. Na és a Kárpátok. Brassó, Bukarest (még mindig összekeverik Budapesttel, legutóbb a Frankfurter Allgemeine Zeitung), minden többet ér ennek a dölyfösnek, mint a pesti emberek.
Mi csillogtatni nem tudunk, nincs, aki szellemesen elmondja nekünk: bugris magyarok vagyunk. Semmi arisztokrácia, csak labancok. Mindent lebetonozunk, kapitalisták lettünk, elfogytak a barátok, nácik vagyunk – ez a hírünk most Európában. Összevissza beszélnek rólunk. Fogalmuk nincs semmiről. Teljesen érdektelen népség vagyunk. Mi vagyunk az ügyeletes Rossz, Gonosz, Mucsai. Az olcsó munkaerő. A mérgezett. Az emberevő gonosz. (Joggal amúgy.) Ha nem halsz meg, minden másképp alakul.
Néha úgy tudtunk örülni neki, hogy éltél! Hogy ide születtél! Utazzunk, ezt sugdostad a fülembe. Erdély, Alföld, a Partium. Csúnya, gonosz Bécs, Lakótelep Pozsony, az újra dölyfös németek, mind irigyelhetnek, hogy itt járkáltál velünk. Hogy volt Péterünk.
Szeretlek (újra írom). Küldjek egy másik levelet? Ez jó lett szerinted?
Ha akarod, bármit megteszek. Azt is, csak hívj, vagy írj! Üzenj! Küldj egy jelet! Olyan finnyás lettél te!
Szívem kivár. Enyhülne kínom, ha végre visszaírnál. Örök párod lennék. Hűséges, jó anya. Vagy apa. Senki más nem tud beköltözni ide. Nincs, aki rajtad kívül lekötné a szívem. Tied, téged szeret! Ó, tudtam én, el fogsz te jönni. Zálog volt erre az életem; az égieknek kell köszönni, hogy sírig őrzőm vagy nekem… Mióta megláttalak, ájulásba hulltam. Várlak, várlak, várlak. Gyere azonnal vissza, a menny marha unalmas lehet neked. Ott még nevetni sem lehet.
