- A feleségem történetének már 1989-ben volt egy forgatókönyv-változata. Ha a film akkor megvalósul, az több kompromisszummal járt volna?
- Az én XX. századom sem volt egy kamaradráma, amellyel éppen 1989-ben készültem el. A feleségem története első forgatókönyve – melyet néha elővettem, amikor felvillant némi remény, hogy mégis le lehet forgatni – sokkal “szerzőibb” volt, mint a most megvalósult verzió. A film tulajdonképpen egy nagy makettvilágban játszódott volna. Ahogy a regényben Störr kapitány közvetlenül szól az olvasóhoz, a filmben a filmkészítő, vagyis én közvetlenül osztott volna meg gondolatokat a nézővel. Nem volt könnyű és kockázat nélküli lemondani róla, de mégis teljes meggyőződéssel tettem amikor úgy döntöttem, hogy egy sokkal transzparensebb filmnyelven szólalok meg és hagyom, hogy a munkánk keresztül a néző maga kerüljön közvetlen dialógba azokkal a gondolatokkal, amelyeket annyira fontosnak érzek ebben a regényben.
- Miért döntött így?
- Amikor újra felvetődött, hogy megvalósulhat a film, épp kitört a #metoo mozgalom. A férfi-női viszonyt az első filmem is érintette. Az akkori általános eufóriában azt gondoltam, közel vagyunk ahhoz, hogy ugyanúgy, ahogy minden nagyobb dráma nélkül összeomlott a szovjet birodalom, valahogy magától értetődően megoldódik majd ez is, és férfiak és nők vidáman, egyenlően élnek majd együtt. Aztán még ma sem tartunk ott, ahol kellene. Szerettem volna egy lábjegyzetet hagyni ebben a végre megindult nagy, társadalmi átalakulásban, egy kis bátorítást minden jószándékú férfi felé. Egy kéznyújtást, hogy fogjunk össze, dolgozzunk ezen az átalakuláson együtt, mindannyiunk örömére. A film így nem egy általános emberi, hanem egy kiemelten, tradicionális férfi szempontból vezet végig a történeten ( ami a történet idején és amikor Füst Milán a regényén dolgozott, egyébként egybeesett). Olyan a filmnyelv, mint a főhős teherhajója, amiben nincs más csak vas, fa, kötelek: egyszerű, súlyos, jól megépített.
Ezért döntöttem úgy, hogy bár szakmai szempontból igen összetett, de a felszínen mégis egyszerűbbnek, egyenesebbnek tűnő formát alkalmazunk. Nem tolom be direkt a néző arcába Störr kapitányt, hanem megyünk együtt a karakterrel – ezt szolgálják a beállítások és a kameramozgás, a világítás, de a dramaturgia is. Nem szemléljük a kpitányt, vele együtt veszünk el a szárazföld számára ismeretlen labirintusában. Ezt könnyű félreérteni, néhány kritika ezt bizonyította is. Amikor a versenybe válogatták a művet Cannes-ban, az az aggodalom is megfogalmazódott bennem, hogy ez pont egy olyan filmfesztivál, ahol a nyersebb szerzői látomásokat, harsányabb megoldásokat favorizálják igazán. De hát, nehéz nemet mondani egy cannes-i meghívásra… Kérdés, hogy aki nem ismer engem, nem ismeri a korábbi munkáimat, észreveszi-e egyáltalán az alkotói szándékot, vagy csak a felszín alapján egy klasszikus formát konstatál.
- Ön nem érezte a formát korlátnak?
- Én az előbb említett szerzői formát éreztem egy idő után korlátnak, minden szellemes megoldása ellenére, eért szabadultam meg tőle. Nagy örömmel tölt el, hogy hagytuk a nézőket a színészeken, az élő arcokon, gesztusokon keresztül intim viszonyba kerülni a regény gondolataival, meghagyva nekik a szabadságot a személyes kapcsolódásra. Tény, ez nem mindenkinek ment le a torkán, akinek viszont igen, és azok is sokan vannak szerencsére, azok hálásak voltak ezért. Ezt a személyes belső munkát szolgálják a fejezetcímek, a hét lecke, amit Störr Jakab kap Lizzyn keresztül az élettől. Sokan, akik nem olvasták a regényt, aminek épp az áradó, nem formába szorítható belső lüktetés a sajátja, ezt is irodalmi megoldásnak vélik. Ilyenkor a néző kap egy pillanatnyi levegővételt és egy - egy új szempontot, hogy a történetet a felszíni féltékenységi drámán túl a maga kedve szerint értelmezze.
- Említette a #metoo korszak kirobbanását. Ma már százalékokról, kvóta számokról és genderművekről beszélünk. Erre be mert vállalni egy férfi szemszögből készült alkotást.
- Ez most valóban egy taposóakna: ha férfi volnék, biztosan nem tudtam volna leforgatni A feleségem történetét. Nőként is folyamatosan értelmeznem, magyaráznom kellett a projekt felépítése alatt, és most is. Ezért is külön hálás vagyok azoknak, akik nem értették félre és lelkesen támogatták a film finanszírozását mind a négy országban, a producereknek, akik hittek és ma is hisznek benne, vagy Thierry Frámaux fesztiváligazgatónak, akinek nem kellett indokolnom semmit, és aki az angolszász sajtó első rossz kritikái után is megnyugtatott - ez egy jó film, úgy, ahogy van, azért, amilyen.
- 1989-ben Az én XX. századommal megnyerte az első filmnek járó Arany Kamerát Cannes-ban. Miben más a mostani, a 2021-es jelenlét?
- Annak idején a Croisette végén volt egy kis szálloda, ahol a magyar delegáció megszállt. 1989-ben én voltam az egyetlen, aki filmmel volt jelen. A tengerre néző, gyönyörű erkélyes szobákban az elvtársak szálltak meg, az én pici szobám meg a szálloda hátsó felén, a hat méterre lévő vasútra nézett rá. Nem baj, akkoriban ilyen volt a világ. Engem akkor nem ismert senki, szép csöndben filmeket néztem, nagyon-nagyon élveztem. Most még messzebb lakunk, kivettünk egy lakást, elhoztam a két gyerekemet, csöndben filmeket nézünk és vacsoránál megbeszéljük őket, mint rendes moziba járó polgárok. Van valami igazán megható az idei fesztiválban. A vörös szőnyeges stábfelvonulások, amiktől sokan húzzák a szájukat, hogy a felületes csillogást erősítik, nagyon meghatók. Aki ott van azon a szőnyegen, az mind nagyon keményen dolgozott és nagyon sokat kockáztatott, a szívét, az idegeit beletette a filmbe, amit itt bemutat. Vannak persze néhányan, akiket a sztár - effekt miatt hívtak meg, de az alkotók, akik erre a vörös szőnyegre fellépnek, elképesztő munkát tettek bele. Mint a bányászok, amikor feljönnek a fényre. És, a hosszú kihagyás után ezt valahogy erősebben átélte most az ember. Emlékszem sok pillanatra, akár Nadav Lapid stábján például nagyon látszott a meghatottság, az őszinte, mély öröm. A feleségem története vetítése nagyon erős élmény volt: nem ment ki róla senki, jöttek velünk végig, ott nevettek, ahol szerettük volna – ha pedig a humor, ami ennek a filmnek fontos eleme, átmegy, akkor a közönség érti amit csináltunk..
- Ha már szóba jött Nadav Lapid rendezte Ha'berech: ez a film az Izraelen belüli most zajló kultúrharcról szól, igencsak direkt módon. A feleségem története az 1920-as évek Európájában játszódik.
- Követem Füst Milánt, aki zsidóként a második világháború alatt, 1942-ben fejezte be a regényét és az egyre ijesztőbb harmincas években dolgozott rajta: azzal foglalkozott, ami a számára nagyobb léptékben igazán fontos. Ez is egyfajta állásfoglalás. Ösztönösen így működtem mindig én is. Ma már, visszatekintve tudatosan rálátok és meg is tudom magyarázni a belső indokaimat. 1989 előtt például szoros kapcsolatom volt a demokratikus ellenzékkel, egy ideig egy olyan lakásban éltem, ahol szamizdatok készültek. Mélyen egyetértettem velük, de akkoriban én inkább XX. századi fizikával, képzőművészettel és zenével foglalkoztam. Nem volt kedvem ahhoz, hogy tükörhelyzetbe kerüljek és - akár ellenállóként, lázadóként - hozzá legyek kötve ahhoz a terminológiához, tematikához, ahhoz a szűk és középszerű horizonthoz, amit az adott hatalom kínált. És ehhez továbbra sincs kedvem. Néha megütöm a bokámat, néha meg nem. De nem azért, mert vigyázok vagy sem, nem én változom, én csak csinálom azt, amire vágyom, amit fontosnak tartok. Női rendezőként is: egy kisebbséghez tartozva hadd tegyem azt, ami jólesik és ne kelljen effektíve militánsan jelen lennem! Nagyon várom azt a pillanatot, amikor egy fekete filmrendező fehérekről készíthet úgy filmet, hogy azt nem kérik rajta számon. Hogy a függetlenségével “szolgálja az ügyet” - hogy mindannyian egyenlőek vagyunk, és hogy mindannyian gyönyörűen különbözők vagyunk.
- Pedig Magyarországon A feleségem története kapcsán fel fog vetődni annak „európaisága”.
- Ez egy európai történet. Füst Milán fantasztikusan bölcsen játszott az archetípusokkal, azzal a kulturális kinccsel, ami ezt a kontinenst ennyire sokszínűvé teszi. Nem véletlen, hogy nem egy francia hajóskapitány házasodik össze egy holland hölggyel. Tessék csak elképzelni és máris kiderül, mennyire mélyen része a történetnek a szereplők kulturális háttere. Az irodalomnak megvan az a szabadsága, hogy egy műben ékes magyar nyelven kommunikálhat egy hollandus teherhajó kapitánya egy francia hölggyel, egy görög csibész egy némettel. Filmen ez elképzelhetetlen. Az én XX. századomban Andorai Péter el tudta játszani Thomas Edisont, mert az egy mese volt. A feleségem története esetében azonban felnőtt emberek rendkívül bonyolult lelki folyamatait mutatjuk be – méghozzá mindenféle időzőjel nélkül. A két főszerepre így egy északi óriást és egy igazi párizsi nőt kerestem.
- Az osztrák Josef Hader zseniális humort visz bele azzal, ahogy alakítja Herr Blumét, az idegesítő német „házmestert”.
- Josef Haderrel az Európai Filmdíj-gálán találkoztunk, amikor Borbély Alexandra megnyerte a Legjobb európai színésznő elismerést. Jelölt volt Josef Hader is, akinek nagyon tetszett a Testről és lélekről, odajött és azt mondta: bármiben számíthatok rá. Szaván fogtam. Nem mellékesen: bár drága film A feleségem története, számos ponton forráshiánnyal küszködtünk, így sok mindent húznom kellett a forgatókönyvből. Egyik nap Herr Blumét is kihúztam. Másnap reggel tudtam: ha ő nincs benne, akkor az nem a mi filmünk lenne. Így valahogy kispóroltuk máshonnan, hogy benne legyen. Mécs Mónika producer rengeteget küzdött és kockáztatott, hogy A feleségem története létrejöhessen.
- Cannes-ban egy többnyelvű, de zömmel angolul beszélő verzió ment le. A magyar moziknak azonban készít egy szinkronizált verziót.
- Füst Milán alkotása egy magyar regény, ennek nyelvezetéből igyekszünk minél többet átmenteni a filmbe. Ez egy különleges szinkron lesz, azt mondják a profik, mintegy hétszer annyi idő az, amit rászánunk, mint szokás: a színészeknek megmutatom majd az egész filmet, hiszen igazi színészi alakítást várunk tőlük. A castingfolyamat, mely még épp zajlik, roppant érdekes, mert számomra a színészi alakítás együtt jár a fizikummal. Izgalmas megtapasztalnom, mit jelent valakinek a hangja, ha behunyom a szemem.
