Régebben bizonyos helyeken csak annyit írtak az előadások szövegkönyvébe, hogy „bejön Latabár és jókat mond”. Egy ideje azt lehetne feltüntetni, hogy „bejön Oszvald Marika, és jókat csinál”. Az idei, Operettünnep című, kilencedik Budavári Palotakoncerten nem is bejön, hanem talicskán tolják. De már azon ülve sem fér a bőrébe. Izeg-mozog, mókásan kalimpál a lábaival, vehemensen hadonászik, annyira szélesen mosolyog, sőt nevet, hogy fülig ér a szája. Hangja huncutul csilingel, olyan mint egy pajkos kölyök, aki hirtelen beszabadult a játszótérre, és nem bír magával, egyszerre birtokba akar venni mindent. Mohó, valamennyi lehetőséget azon nyomban ki akarja használni. Olyan, mint egy energiabomba, ami folyamatosan robban, magas hőfokon ég és ég. De nem ég el, mert kifogyhatatlanul újratermelődnek benne az energiák. Most éppen olyan dalokból ad elő egyveleget, amikben állatok szerepelnek. Akár néhány másodperc alatt megjátssza, felvillantja valamennyit. Hatalmas vehemenciával táncol. A táncosok állatos maszkokban körbelejtik őt. Képzeletben összekacsintanak, villanásnyi időre is igazi partnerekké válnak. Oszvald szinte valamennyiükkel talál szemkontaktust, miközben magabiztosan szólózik. Tisztában van vele, hogy ebben a jelenetben ő a sztár, de azzal is, hogy akkor tud az lenni, ha figyel a többiekre. Kíváncsian tekint rájuk, ahogy a közönségre is, hiszen velünk ugyancsak kacérkodik, a publikummal szintén keresi a szemkontaktust. Lerí róla, boldog, hogy itt vagyunk, mámoros attól, hogy ő is itt lehet. Tényleg olyan, mint egy rosszcsont kölyök, miközben látható, hogy néni korba ért, és duci is, de esze ágában sincs egyiket sem titkolni. Éppenhogy erényt csinál abból, hogy ennyi idősen, némi túlsúllyal is cigánykereket hány, lenyűgözően mozgékony, ami így groteszkbe hajló humorforrás. Júniusban láttam a kisvárdai színházi fesztiválon, a Sissi, a magyar királyné előadásában Waldeck grófnőként. Szinte leállt a produkció a hatalmas tapstól, amikor megjelent a deszkákon. Az országnak ebben a szegletében, az a közönség, amelyik hús-vér valójában ritkán láthatja, már attól elalélt, hogy megjelent a színpadon. A zsigereiben van az operett műfaja, annak szinte megtestesülése.
A Budavári Palotakoncert, ami lényegében szép kiállítású, grandiózus operettgála, lakmuszpapírként megmutatja, milyen állapotban van nálunk az operettjátszás, és milyen állapotban vannak a Budapesti Operettszínház színészei. A helyszín, az Oroszlános udvar ideális ehhez a műfajhoz. Fenségességével, nagyúri pompájával, szép díszkivilágításával elsőrangú díszlet. Jó, hogy Nacsa Olivér és Vadász Dániel producerek kiszemelték erre a célra. Korábban szó volt arról is, hogy esetleg nem csupán évente két alkalommal lesznek itt előadások, hanem nyaranta akár sokkal huzamosabb ideig. Olyan nemzetközileg jegyzett, parádés helyszíne lehetne ez a nyári operettjátszásnak, mint amilyen a Fertő tó osztrák oldalán a több mint 6000 nézőt befogadó mörbischi víziszínpad, ahol a popularitást maximális igényességgel, a hagyományápolást korszerűséggel képesek vegyíteni.
Amíg Kerényi Miklós Gábor rendezte ezeket az Palotaesteket, kicsit jobban egymásba „folytak”, „áthömpölyögtek” egyikből a másikba a számok, most inkább elkülönülten, „libasorban” következnek. Vincze Balázs rendezésében körülbelül annyi szisztéma fedezhető fel, hogy lehetőség szerint a merengősebb, szomorkás „nótát” vidámabb, a lassúbbat pattogósabb váltsa. Kezdésként Kálmán Imre Pesten az elmúlt időszakban érthetetlenül nem játszott, Ördöglovas című operettjéből a balettkar a Palotást ropja, döngő léptekkel, rátartian. Utána Rossini örökzöldje, a Macskaduett következik, mókásan, ironikus játékossággal, Lukács Anita, Süle Dalma jóvoltából. A Marica grófnőből Marica és Tasziló duettje, a „Ne szólj kicsim”, operaénekesi hangokat igényel, és ez adott is Fischl Mónika és Vadász Zsolt esetében. Szerelmetesen mélyen egymás szemébe is révednek, ahogy kell. Ez a szám arról szól, hogy nő és férfi „elolvadnak” egymástól. Ebben az esetben a hang dominál, azt kell bravúrosan használni. Ez meg is történik, remekül bánik vele a két sztár. A játék, pláne a tánc, háttérbe szorul. Ebben az esetben nem zavar különösebben. De több alkalommal igen, amikor azt érzem, hogy a színész szinte mindent messzire vivő hangja kieresztésével akar megoldani, és jóformán csak ezért zsebeli be a tapsokat. Az operett ennél játékosabb, szertelenebb, gyakran akár frivol, gunyoros, mondén, olykor improvizációra is építő, hogy Gáspár Margit egyik kiváló könyvének a címét idézzem: A múzsák neveletlen gyermeke. Ebből a zabolátlanságból, a személyiség már-már kontrollálhatatlan nekiszabadulásából érzek keveset az esten, és általában is az Operettszínház előadásainak egy részében. Tudom előre, hogy Dolhai Attila kiválóan el fogja énekelni Renée belepőjét a Luxemburg grófjából. De igazán tőle Jancsi belépőjét értékelem a János vitézből. Az már, egy dal erejéig, szerepformálás is. Deli legényként, hamiskás, hódító mosollyal érkezik meg, végigpásztázza a publikumot, fehérnépet keresve magának. Le is lépcsőzik a nézőtérre. Magabiztos. Tudatában van hódító voltának, sármjának. Kicsit parodizálja is a beképzelt szívtiprókat. Vagányul, némiképp kihívóan ránéz egy-egy hölgyre, mintha felajánlkozna. Ezek feszült pillanatok. Majd hirtelen elfordítja tőlük a fejét, ezen meg nevetni kell. Szenvedélyes, de humoros is. Széles érzelmi skálát jár be, és legfőképpen játszik és játszik és játszik. Ez az ami nem spórolható ki az operettből, mégis többen megteszik.
A primadonnának, a bonvivánnak persze nem kell tudnia úgy táncolni, mint a szubrettnek vagy a táncoskomikusnak. Szendy Szilvi, mint profi szubrett, emlékeim szerint, remekül táncol. Laki Péterrel való párosukban most azonban ez kevéssé derül ki. Azoknak a fogásoknak, akrobatikus elemeknek, láb alatt átdobásnak, nyakban forgatásnak, cigánykerekezésnek, spárgázásnak, szélsebes pörgésnek-forgásnak a tört részét nem teljesítik, mint egykor Oszvald és Csere László, vagy mint a közelmúltban is Dancs Annamari és Kerényi Miklós Máté kettőse. Amúgy hozzák a figurát, humoruk van, kedvesek, temperamentumosak. De bizonyos szakmai momentumok hiányoznak. Lényegében ez vonatkozik Széles Flóra és Dénes Viktor párosára is. Jó néhány kunszt ebből a műfajból nem nélkülözhető. Persze akadnak kivételek. Ha csak kiáll és énekel, és ehhez még be sem húzza kissé megnövekedett hasát, Homonnay Zsolt akkor is erőteljes, férfias, hihető neki a szerelmi szárnyalás. Az operett az illúziók műfaja. Ha ezeket sikerül megteremteni, felrúgható minden szabály. Ha nem sikerül, akkor pedig úgyis kár a gőzért.
