Limonádé mellett beszélgetni árnyas fák alatt, találkozni képregények, installációk, performanszok furapók alkotóival; meghallgatni besorolhatatlan rock-, punk- rapzenekarokat – mindez egy dinamikusan működő világváros kultúrájának szerves része.
Ünnepelni az üldözött, ennek ellenére, vagy épp ezért működő rádió születésnapját; eltölteni egy estét a belvárosi foghíjtelken dacból alakult szórakozóhelyen – mindezekhez azonban már Budapest kell.
Kevés olyan ország van a világon, ahol a rendszerváltás után is alakult szamizdat rádió, amelyet bemérő kocsival konkrétan, médiahatóságaival adminisztratívan üldözött a hatalom. Ám a kalózrádió évről évre ünnepelheti a túlélést. Nincs sok olyan kultúrhely sem, ahol az új nemzeti színház elfogadott épülettervét a kormányváltás a szakmai és gazdasági érvek ellenére lesöpri azért, hogy kedvencének funkcionálisan is kevéssé alkalmas giccsálma megvalósulhasson. Ám a főteátrum helyett kulturális színtér alakult a belvárosi foghíjtelken, programjaival túllépve a mementó feladaton.
Az eltelt évtized nem kedvezett a mainstreamtől eltérő helyeknek. A független alkotók rendszeresen lebegtetett állami támogatását már nem egészítheti ki a kulturális tao, kormányoldalon szitokszóvá vált a civil, ellenséggé lett a nem NER-szervezte közösség, a kormányfő pedig nem csinál titkot abból, hogy nem híve a romkocsmák félhomályában merengő diplomásoknak. A gondolatok veszélyesek a jelenleg hatalmon lévők számára. Amely ezért hiszi, hogy az alternatív közösségi színtereket meg kell szüntetnie vagy gazdasági lehetőségeivel (vissza)élve meg kell szereznie, növelve saját profitját.
Mindig akadnak azonban olyanok, akik újra- és újrakezdik, közösségi és saját forrásból ismét megnyitják a kulthelyeket. Végső soron ők szabad polgárokra számító szabad polgárok.