Mezei Márk: Zsidó temetés (II.)

Exkluzív sorozatként öt héten keresztül folytatásokban részleteket közlünk a 2018-ban Utolsó szombat című művével debütált Mezei Márk új regényéből. Az első részt július 30-i számunkban olvashatták. A könyv fiatal főszereplője 1987 forró nyarának utolsó napjaiban kerül fel Százhalombattáról Budapestre, ahol egyszerre kell beilleszkednie apja testvérének vallásos háztartásába és megtalálnia a helyét a főváros ismeretlen világában. El tud-e búcsúzni a tengizi kiküldetésben megbetegedett apa és fia? Ki dönthet egy végakarat nélkül eltávozott temetéséről? Igaz-e, hogy mindannyian két rossz döntésnyire vagyunk életünk teljes összeomlásától? Mindez kiderül a Kalligram Kiadónál hamarosan megjelenő izgalmas és felkavaró regényből.

Apám szerint disznóság volt mindaz, amit a magyar és a szovjet kormány az ezerkilencszáznyolcvanöt december harmincadikán aláírt államközi egyezményében lefektetett. Semmi értelme sem volt felkészítetlen magyar munkásokat kiküldeni a tengizi olaj- és gázlelőhelyekre, hogy aztán osztott munkarendben, napi 12 órás műszakokban, Fösped feliratú platós teherautókon és UAZ kisbuszokon rázkódjanak egyik helyről a másikra, betoncölöpöket verjenek és barakkokat építsenek a száz kilométeres sebességű forgószélben, állatként robotoljanak építési naplókban igazolt, ötvenfokos hőségben. Hogy aztán állandósult betegségekkel járjanak haza karácsonyozni, szívritmuszavarral, gennyes cisztákkal, daganatos csomókkal, beteg szövetekkel, vérkenetből kimutatott idegen anyagokkal mászkáljanak orvosról orvosra.

Minden hatóság hallgat, a körzeti orvosunk sem tud mondani semmit, ő is csak az SZTK-kartonlapjaikra írt T betűre mutogat. Mindenki tudja, hogy amióta visszajöttek Magyarújvárosból, fertőzött vér kering az ereikben. Ugyanúgy zsibbad a karjuk és ugyanazt az édes ízt érzik ébredés után a szájukban. Ugyanannyira le vannak soványodva és ugyanannyit köhögnek. Rákos nedveket termelnek a nyirokcsomóik, mérgező izzadság ül a ruháik ráncaiban, mintha nem is egy építkezésről, hanem urán- vagy szénbányából jöttek volna vissza. Vegetálnak, lázcsillapítókat és vitaminokat szednek, megmaradt napjaikat számolgatják.

Senki sem tudja, mi okozza a betegségeiket. Egy eltitkolt atombomba-robbantás? Sugárfertőzés? Munka közben belélegzett mérgező gázok? A gázmaszk gumipántja alá bejutó finom homok? Nem tudok, nem tudunk semmit.

Szórakozott mozdulatokkal nyomkodom magam az ablakpárkány pereméhez. Nem tudom, milyen belső erő csináltatja velem, de jólesik.

Éhesen sivítoznak a fecskefiókák az eresz alatt, az anyjukat várják, kosztolnának már. Be kellene szedjem a kerítésen száradó, a kórházban használt konyharuhákat, de nincs hozzá erőm. Nehéz a fejem, kóválygok a fáradtságtól. Túl sokat ittam és gépeztem tegnap.

Elteszem az alumíniumtálcát a konyhaasztalról, amivel az ebédet hordtam az ágyába, amíg itthon volt, aztán kiülök dohányozni a konyhába. Megpróbálok karikákat fújni az utolsó szállal, de hiába megy fejben, nem tudom úgy állítani a szám, hogy sikerüljön. Kellemesen melegíti a torkom a keserű füst. Szétszakad a fejem a fecskefiókák hangjától.

Kiveszem a teafiltert a bögréből, hogy legyen mibe hamuzzak. Hüvelykujjammal pöccintem le a hamut, de nem vagyok túl ügyes, minden szürke lesz. Hamar megtelik a helyiség füsttel. Azzal vigasztalom magam, hogy csak a puha dobozos Szofi nem alkalmas az ilyesmire.

Fénycsíkok játszanak a konyhaszekrény tetején álló sörösdobozokon. A zöldek heinekenesek, az aranytestűek Gösserek, a pirosok Beck’sek vagy Reininghausok. A látványuktól is megkívánom az ivást, de úgy érzem, korai lenne még. Meg azt sem szeretném, ha az apám megérezné rajtam. Tele a hűtő a hazaérkezésére tartogatott bontatlan sörökkel, amiket együtt akartunk meginni. Azon kapom magam, hogy még mindig többes számban gondolkodom magunkról, pedig tudom, hogy már nem fog hazajönni. Megpróbálom magam hozzáedzeni a gondolathoz.

Ő is állandóan úton volt. Leginkább Tengiz előtt. Üzemmérnöki végzettsége ellenére egy ideig az ÁFOR-nál felelt a fuvarozással kapcsolatos ügyintézésért, aztán rábízták a Dunai Kőolajipari Vállalat katalitikus krakk üzemét építő külföldi munkások szállítását. Később meg a dunaújvárosi, leninvárosi, kazincbarcikai, komlói, oroszlányi, várpalotai, paksi, meg még ki tudja, hány szocialista város brigádjai számára rendezett vetélkedővel kapcsolatos szervezést.

A Szovjetunióban is egyfolytában a volán mögött ült. Ha nem a homokot hordta billenőplatós teherautókon az építkezési területre, akkor sárga-fehérre mázolt Ikarusokkal és katonai, zöld Barkasokkal hordott mindenki mást a munkába és vissza. Hat hónapig buszozott hófúvás és homokvihar fodrozta holdbéli tájon. Hat hónapig szorongott Öcsi bá'-val és két másik, szabolcsi hegesztő-géplakatossal a két személyre tervezett, gyufásdoboznyi lakókocsiban. Hat hónapig itta melegítőruhában a vodkát és a tej nélküli fekete kávét. Hat hónapig bámulta elalvás előtt, zöld csíkos pokrócba takarózva a hungarocell lapokra felragasztott fényképeit, mire elege lett a vérhasas, tetves lágerből.

A Bartókra tekerek, a Kossuthon híreket adnak. Mindegy, mit adnak, csak ne érezzem magam egyedül a házban.

Hozzáér a bemondó lapja a mikrofonhoz. Hallom, ahogy levegőt vesz. Belebakizik egy szóba, újrakezdi az egész mondatot. Napirenden a kormány stabilizációs programtervezete, Egerbe látogat Berecz Frigyes, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese. Levelet intézett Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára Margaret Thatcher brit miniszterelnökhöz a Perzsa-öbölbeli fejleményekkel kapcsolatosan. Tegnap négy mérkőzéssel megkezdődött Pécsújhegyen a PMSC nemzetközi ifjúsági labdarúgótornája. Jó reggelt kívánok, üdvözli önöket a hírmondó, Besnyő Pál.

Szódásszifonnal fogom le a szakadt csekkeket és a feltépetlen leveleket, hogy ne fújja szét őket a huzat a házban. Csak a lábát támasztja a postás a kerítés lábazatára, anélkül gyűr be mindent a kapura drótozott pévécécsőbe, hogy leszállna a biciklijéről. Mindegyik gyűrött és rongyos. Egyet sem fizettem be közülük. Sziszegve oldja magát a patron a vízbe. Megrázom, hogy erősebben jöjjön belőle a sugár, de nem nyúlok a deres, töltényszürke patronhoz, nehogy hozzáfagyjon az ujjam. Nedves kör marad a csekkeken.

Megpróbálom magam elé képzelni, mit csinálhat most az apám. Beszélget? Olvas? Összeszedte magát és átment beszélgetni egy másik kórterembe? A lépcsőfordulóban dohányzik valami újdonsült ismerősével? Némán és mozdulatlanul fekszik az ágyában, beinfúziózva? A büfében kávézik? Nem bírom tovább a várakozást, felállok, elkezdem összekészíteni a pakkját.

Gyenge fénnyel izzik a csupasz villanykörte a kamrában, recseg a polc, ha rátámaszkodom. Olympost, sprotnit, Sport szeletet, paradicsomot pakolok be egy nejlonszatyorba. Olyasmiket, ami a melegben is eláll.

Lábbal tolom vissza az ajtót tartó téglát. Régebben rigli tartotta, de kiszakadt. Szálkás szélű, fekete lyukak maradtak a helyén, egyik oldalon nyolc, a másikon kettő. Úgy döntök, az újságot az állomáson veszem majd meg. Remélem, semmit sem hagyok itthon abból, amit kért.

Sorrendbe kell rendezzem az orvosi leleteit, ha meg akarom köztük találni az utolsó laboreredményét. Belelapozok a tengizi jegyzeteibe.

Apró hurkokkal összekapcsolt, jobbra dőlő szavak, szabályos vonalakkal áthúzott té betűk, üres felületeken is párhuzamosan haladó sorok néznek vissza rám a noteszlapokról, hivatalos levelek borítékjainak hátuljáról. Olyanok az egy irányba dőlő szavak, mintha szél fújná a fűszálakat. Minden mondaton érződik a javítás indulata. Könnyen olvasható, apró betűs szöveg, olyan, mint Öcsi bá' külföldi nyaralásokból hazaküldött képeslapjaié.

A magyar kivitelezők első csoportjával érkeztem meg ezerkilencszáznyolcvanhat március másodikán a Karakum sivatag szélén fekvő Tengizbe. Az egész vidék egyetlen hatalmas, sivatagnak nevezhető terület volt, szilaj időjárással, barátságtalan őslakosokkal. Síkság, sós mocsár, homok, tevekóró, muzulmán temetőkkel váltakozó sárga félholdakkal és vörös csillagokkal. Egy teve ára kétezer-hétszáz rubel volt, egy új asszony ára két-három teve. A magyarújvárosi lakótelep kijelölése után rohamtempóban kezdődtek meg az egyenként kétszáz munkás befogadására alkalmas lakótelepi barakkok (csillagházak) és a hozzá tartozó kommunális épületek kivitelezési munkálatai. Nem volt villany, víz, mindezt aggregátorral és lajtoskocsival kellett megoldanunk. Télen belefagyott az olaj a motorba, nyáron hatvanöt fok volt a teherautók fülkéjében. A lakótelep építésével párhuzamosan ezerkilenszáznyolcvanhat július másodikán kezdtük meg az ipari bázis kiépítését is, amelynek célja, az építkezéshez szükséges anyagok és berendezések raktározási feltételeinek biztosítása mellett, a létesítmények építéséhez szükséges beton és aszfalt előállítása volt. Ugyanabban az évben (augusztusban) kezdtük meg a földterületek feltöltését a CPSZ objektumok kiépítéséhez. Az ahhoz kapcsolódó cölöpözést a következő év elején (februárban) fejeztük be. A tízezredik cölöp leverésére ünnepélyes keretek között került sor, Druzsba pezsgőt szolgáltak fel a kinti munkatársak, valamint Harsányi Gábor főmérnök fehér festékkel festette fel a tízezres számot az egyik cölöpre.

Ekkor indult meg a vasbeton alapok építése, aminek kapcsán az egyes számú technikai gyártósoron háromezernél is több alap készült, a lehető legváltozatosabb méretben és bonyolultságban (csőhídi alap, zsaluzási alap, kéményalap). Mindenki szenvedett a harminchat-harmincnyolc órás műszakoktól, de jól haladtunk.

Semmit sem bírt apám az emlékezetére bízni. Mindent lejegyzetelt, amit fontosnak tartott vagy amitől félt, hogy idővel megfeledkezik. Rettegett elszakadni a múltjától. Azt mondogatta, hogy nagyobb botrányt csinál ebből, mint amilyen Csernobil volt. Büszkének kellene lennem rá, de nem tudok. Indigóval gépelt lappal folytatja. Ugyanígy emlékszik erre Koroknai Antal (Tóni) is, aki szintén hét évet húzott le hegesztőként és csőszerelőként a vállalatnál, amiből két évet és hat hónapot Tengizben is eltöltött. „Amikor először mentem ki, napi tizennégy-tizenhat órát dolgoztunk, és félévente jöhettünk haza egy hónap szabadságra. Az első időszakban a saját lakhatásunkat, megfelelő munkakörülményeinket kellett kialakítanunk, és csak utána kezdődtek a tényleges beruházások. Lakókocsiban aludtunk, majd alumíniumházakat építettünk, melyekben háromágyas szobákban szállásoltak el minket. Az éghajlathoz nem volt egyszerű hozzászokni, de ki lehetett bírni. Nappal ötven fokra (ellenőrizni!) is felszaladt a hőmérő higanyszála, éjszaka viszont megfagyott a víz a lavórban. A pénz viszont tényleg jó volt, az első évi keresetemből felfalaztatta az asszony a házat, a másodikból meg be is pucoltatta (Barátság út 6.). Nem panaszkodom. Voltam a Karakum sivatagban is, és elvittek a bajkonuri űrbázishoz is.” (Beszélgetés időpontja: 1987. március 6.)

(Folytatjuk)