Több tiszteletet!

2018. november 10-én, az első világháborút lezáró compiegne-i fegyverszüneti egyezmény századik évfordulóján Emmanuel Macron és Angela Merkel a dokumentum aláírásának színhelyén avatott közösen emléktáblát. Új emléktáblára cserélték a korábbit, amelyen az állt, hogy „itt győzték le a szabad nemzetek a német birodalom bűnös gőgjét". Az új viszont már azt hirdeti, "megerősítették a francia-német megbékélést Európa és a béke szolgálatában".

Mindkét világháború fájó sebeket hagyott a német és francia közösségi emlékezetben, a német köztudatból sem hiányzik Elzász-Lotaringia elvesztése, mégis a két ország politikai vezetése tudatos munkájának köszönhetően a német-francia történelmi kiegyezés példaértékűvé vált. Hogy mi kellett hozzá? Semmi más, mint politikai akarat, annak az eldöntése, hogy nem egymásra mutogatva történelmi sebeiket nyalogatják külön-külön, hanem közös erővel a jövőt építik. A német és francia vezetés nem követelte a több tiszteletet, hanem megadta azt a szomszédnak, akivel számos történelmi konfliktusa, fájó és nem kedve szerint lezárt, vagy akár lezáratlan múltba nyúló ügye volt, így kölcsönösségi alapon maga is tiszteletet kapott.

Az Orbán-kormány évek óta több tiszteletet követel, mikor Európától, mikor valamely szomszédtól. De lehet úgy tiszteletet nyerni, ha mi tiszteletlenek vagyunk másokkal szemben? Létrejöhetett volna valaha is a példás német-francia együttműködés, ha Merkel, Kohl vagy bármely más német párt korifeusai rendszerint a francia politikusokat megkerülve, minden diplomáciai szabályra fittyet hányva csinálnának hivatalos programokat Elzász-Lotaringiában, követelnének bocsánatkérést a történelmi sérelmekért Párizstól?

Most épp Kövér László követelt bocsánatkérést a Benes-dekrétumok miatt Szlovákiától, egy olyan Pozsony melletti emlékünnepségen, ahová szlovák politikust nem hívtak meg. A szlovák külügy pedig visszafordította Budapest kedvenc fegyverét és több tiszteletet kért. Ilyen körülmények között, ilyen vezetéssel eljutunk-e valaha is a közös koszorúzásig? Egyáltalán el akarunk idáig jutni vagy inkább a harcos önsajnáltatást választjuk?