Politikai társasjátékot fejlesztett Nagy Tibor 27 éves villamosmérnök-hallgató. A Narancshullásnak már a nevében sem titkolt célja, hogy a résztvevőknek le kell gyűrniük a „nemzeti együttműködés rendszerét”. Orkok és a sárkányok hiányában NER-lovagok hátráltatják a Homo ludens aktorokat. Tibor fejlesztésében Orbán Viktor előképe a Cthulhu nevű gnóm szörnyecske volt. A jó és a rossz fogalma a Narancshullásban is árnyalt, az aktivistákkal és erőforrásokkal felszerelt pártok riválisai között például álellenzéki formációk is lehetnek, és minden játékost titkos küldetés vezérel – de még hogy! S hogy mennyire kell – az optimális választói döntéseket hátráltatóan – pártpolitika-fertőzöttnek lenni a játékhoz?
Nemzeti vő és gázszerelő
„A célcsoport a politika iránt érdeklődő, kritikus emberek tömege. Nem feltétlenül kell tudni, ki Polt Péter, de nem is haszontalan megismerni mint NER-lovagot. A játékhoz a közügyek iránti egészséges érdeklődés és még egészségesebb nevetőkészség kell. Nem ajánlom viszont azoknak, akik véresen komolyan veszik a saját politikai nézeteiket, mert a szenvedély mellett nem árt humorérzék sem a játékhoz, ami a diktatúráknak nincs. A tárgyalások elemelik a táblától a játékot, amiből főleg akkor jöhetnek ki nagy nevetések, ha a játékosok felveszik az általuk megtestesített pártok stílusát” – mesél Nagy Tibor. A fiatalember a fejlesztés során törekedett a függetlenségre, mert ugyan ellenzéki, de a demokratikus pártokat sem emeli piedesztálra.
A Narancshullás „fan fiction”, vagyis a játékos eltérhet az általa vezetett szervezet ismert irányától. A pártok különleges előnyeit és hátrányait, a döntési helyzeteiket és a kezdő pozíciójukat a 2018/19-es valóságból merítették, az előválasztást megelőző időkből, így Karácsony Gergely például a játékban még csak mellékszereplő. A Mi hazánk is csak egy kósza említés: ez a kártya arra kíváncsi, hogyan reagál a játékos egy szélsőjobboldali radikális pártra, amit a Fidesz pénzel. Öt jelentős személyt nem tudtak néven nevezni, mivel A nemzet veje, A leghíresebb gázszerelő, A propagandista, Özvegy Oligarcháné és A főnök lánya sem közszereplő – szigorúan jogi értelemben.
A Most te mozgatod a bábukat! alcímű táblajáték ötlete barátokkal való társasozás közben jött. „Ez egy szerelemprojekt, aminek az előzménye egy kooperatív túlélő horrorjáték volt. Szórakozásnak indult, de elszaladt velem a ló, és a formálódó ötletet elkezdtem megvalósítani. Fapados prototípuson tesztelgettem különböző baráti körökkel, és valószínűleg meg is rekedt volna a projekt ezen a szinten, ha édesapám nem lát benne fantáziát” – mondja Nagy Tibor. Az édesapa a budaörsi Pólus-Plus Kft.-t tulajdonló cégvezető, Nagy Imre. Utolsó KISZ-titkárként ő vezényelte le 1988–89-ben a szervezet megszűnését, majd az utód Demiszt vezette. Később a Caola háztartási vegyipari vállalat vezérigazgatója, a 2000-es évek végén a Honvédelmi Minisztérium legnagyobb cége, a HM EI Zrt. igazgatósági elnöke, majd a biotechnológiai piac szereplője lett.
„A politikai érdeklődésemet édesapámtól örököltem, ahogy a szociáldemokrata értékrendet is. Ő is »praktizált« ifjúkorában – állítólag először mondta ki, hogy a kommunizmus fenntarthatatlan álom –, ahogy én is politizáltam kerületi elnökként a Momentumban. Mindketten hiszünk abban, hogy a diktatúrával szemben fel kell lépni. Tőle tanultam, hogy szépek-szépek az elvek, de mindig az érdekeket nézzem, ha meg akarom érteni a folyamatok mozgatórugóit” – magyarázza a bölcsész érdeklődésű, de piacképesebb diplomára készülő hallgató. Legyen stabilabb alap az életében a politikánál – ez is Nagy Imre intelme volt.
ÁSZ-vizsgálatot kaptál
Tibor nem ismert hasonló játékot a fejlesztés előtt, emiatt vakon kellett repülnie. Azóta már hallott a „Legyél te is Nerlovag”-ról és a „Mutyipoly”-ról, de egyiket sem játszotta. A mutyit és a Monopolyt elegyítő projekt egy ingatlanfejlesztői játék, amit a Műegyetem építészmérnök-hallgatói készítettek a Városliget beépítésével kapcsolatos aggályokra és kérdésekre reflektálva. A kiadást a közösségi finanszírozást választó nerlovagos táblajáték élte meg, ami az Okosabb vagy, mint Zuckerberg-jellegű strómankártyákkal és Erzsébet-utalványokkal való nyugdíjasvásárlással tekeri föl a közéleti burleszkmétert.
A Narancshullás viszont komoly játék. Budapest vagy az ország visszafoglalása nem fulladhat komolytalanságba, még akkor sem, ha előállhatnak a játékban a valóságtól elrugaszkodó abszurditások. De Szili Katalin megtérése, Szanyi Tibor és Volner (Párt) János égre emelkedése után történhetne-e tragikomikusabb a magyar valóban?
„Lehet nagy párt az LMP-ből, és a DK is összeomolhat három másodperc alatt” – említ fantáziaigényes kimeneteleket Tibor. A valóság a kiindulópontban és a kezdeti döntésekben van jelen, de később bármerre elkalandozhatnak a játékosok. Minapi tapasztalatból tudja, hogy az MSZP elléphet anarchoszindikalista irányba, és kirúghatja a legkorruptabb pártvezetőjét, a Kutya Párt pedig összebútorozhat a Jobbikkal. A NER persze nem rest védekezni: oktatási reform miatt lehet veszíteni két aktivistát, koncepciós per indulhat a pártvezetők ellen, ÁSZ-vizsgálattal akaszthat tengelyt a hatalom. Ha a végén királlyá koronázzák Orbán Viktort, akkor nincs mit tenni: marad a visszavágó.
A Narancshullás persze felveti a kérdést, mi van akkor, ha a narancs valóban lehullik, hiszen attól még narancs marad. Kicsit ütődött, kicsit poshadt, de a miénk. És a földbe szervesülve megágyaz az elkövetkezőknek.
Művészi önbecsapás
A politikai termékek közötti választás sem működik másként, mint amikor megpróbálunk jól dönteni a boltban. De van-e esélyünk arra, hogy legyőzzük a primer vágyainkat, és felülkerekedjünk az olyan szerény érvrendszereken, mint hogy „zöld-fehér az isten”?
„A tapasztalati kutatások régóta megpróbálják megérteni, hogy miért nem használja az ember az eszét, ha egyszer van neki – mondja Becker György reklámpszichológus, aki több neves egyetemen tart fogyasztás-, reklám- és gazdaságpszichológiai kurzusokat. – Az ember nem tud optimalizálni. Már a legegyszerűbb dolgoknál, a tulajdonságok aggregálásánál, vagyis több szempont összevetésénél is kialakulnak az ellentmondások a döntéseinkben” – mondja a reklámpszichológus. Autóvásárláskor például a kényelem, a motorteljesítmény, a fogyasztás, a márka kerül a mérlegre. Már három tulajdonságnál is kialakulhat az úgynevezett körhármas, amit a pszichológia a tranzitivitás törvényével magyaráz. E szerint, ha A nagyobb, mint B, és B nagyobb, mint C, akkor A biztosan nagyobb, mint C. Mégis minden további nélkül állíthatjuk, hogy a Volkswagen jobb, mint a Citroën, a Citroën jobb, mint a Kia, de a Kia jobb, mint a Volkswagen. Az efféle körhármasok kiirthatatlanok, pedig alapvető logikai törvényt sértenek.
Becker György szerint sokféleképpen elhagyhat bennünket a realitásérzék. „Az ember az önbecsapás művésze. Amíg analóg időmérőink voltak, sokan előreállították az óráikat öt perccel, hogy el ne késsenek. Tudták ugyan, hogy siet az órájuk, de elhitték a hamis biztonságot. Millió példa van arra, hogy az ember nem akar és nem is tud jól optimalizálni. Csak az algoritmusaink tudnak optimalizálni, de – és ez a legédesebb – amikor egy géptől optimális döntést kapunk, nem vagyunk elégedettek.”
Edward de Bonó máltai pszichológus-filozófus – folytatja Becker – sokat írt az emberi gondolkodásról, megpróbálva kiiktatni a logikai hibákat. Arra jutott, hogy az érzelmeket nem lehet kihagyni a gondolkodásból. Mihelyst megtesszük, a közönség nem fogadja el a döntést. Az érzelmek fontosak a döntéseinkben, és bár eltorzítják azokat egy szuboptimális irányba, ez mégsem jelent feltétlenül rosszat.
„Az ember meglehetősen jó valószínűség-becslő és jó döntéshozó, máskülönben nem tudnánk ma itt ezekről a dolgokról beszélgetni, hiszen nem éltük volna túl az elmúlt százezer évet” – érvel a reklámpszichológus.
Csak a valóságot ne!
Az ember nemcsak önmagát, hanem a másikat is hajlamos megvezetni – a politikai és egyéb marketingszakma művelői ebben is nagymesterek. „Az ember a törzsfejlődés során végig a másik megtévesztésére játszik – magyarázza Becker György. – És nem azért, mert be akar csapni vagy ki akar használni valakit, hanem hogy elkerülje a konfliktusokat. Olyannak mutatom magam, mintha erősebb volnék annál, hogy ne kelljen a másikkal megverekednem. Ez az állatvilágban is így van. A csimpánzok verekedés helyett faágakat ráznak, és az lesz a főnök, aki erősebben ráz. A ketrecben tartott, elkülönített rézuszmajmok is rázzák a kerítésrácsot, és aki a legtovább és legerősebben rázza, tiszteletet vív ki.”
Szun-ce kínai hadvezér írta – hoz háromezer éves példát az egyetemi oktató –, hogy a háború valójában a megtévesztés művészete. Ha gyengébb vagy, el kell hitetned az ellenségeddel, hogy erősebb vagy, ha pedig erősebb, akkor el kell hitetni vele, hogy gyengébb. A lényeg, hogy ne ismerje a tényleges erődet. Az ember ugyanígy terjeszt magáról valótlanságokat, és ha hoz egy döntést, akkor önmagával is elhiteti, hogy a lehető legjobban tette.
„Az önigazolás az emberi gondolkodás egyik legfontosabb motivátora. Ha meg vagyok győződve arról, hogy X párt jobb, mint az Y párt, akkor az Y párt ellen keresek degradáló érveket, az X párt mellett pedig felmagasztalókat, az ellenkező érveket pedig nem veszem figyelembe. Ez a gondolkodást megváltoztató jelleg a kognitív stílus. George Kelly vizsgálta sokat, hogy miért nem látjuk az orrunk előtti releváns információt, amikor olyan információt keresünk, amely az anticipált, előre vetített meggyőződésünknek megfelel” – kerül szóba a kognitív disszonancia.
Bosszúmenetelés
A reklámpszichológus az irracionalitás magasiskolájáról – azokról a döntésekről, amikor képesek vagyunk lemondani a haszonról, hogy másokat büntessünk – izgalmas kísérleti példát hoz. Az „ultimatum game”, vagyis az ultimátumjáték alapjait a magyar származású amerikai Nobel-díjas közgazdász, Harsányi János fektette le. A játékban egy ember kap 10 ezer forintot, és úgy kell elosztania a másikkal, hogy ő is egyetértsen az aránnyal. Ha visszautasítja az összeg elosztását, mindketten üres kézzel távoznak. Közgazdaságilag az lenne racionális, mondja a reklámpszichológus, ha a másik elfogad 100 forintot, hiszen ez éppen 100 forinttal több a nullánál, amennyije addig volt. A kísérletek alapján azonban az emberek visszautasítják ezt, és megpróbálnak hozzájutni az 50 százalékhoz, míg az „osztó” ragaszkodik a nagyobb arányhoz. Ha a játékokat szerepcserékkel játsszák, az osztozkodás általában elfajul, mert elhatalmasodik a résztvevőkön a bosszúvágy.
„A demokráciákban elfogadott az a logika, hogy ha megválasztok egy pártot, akkor az a hatalomra jutása esetén ezt honorálni fogja. Ezért a következő párt sem lesz demokratikusabb, mert bosszút fog állni. Idehaza is meg lehet figyelni ezt az elfajulást. 1994 után a szocialista–szabad demokrata koalíció 4/5-ös többséggel is azt gondolta, nem volna demokratikus az alkotmány megváltoztatása vagy az ellenzéki vizsgálóbizottságok ellehetetlenítése. A Tocsik-ügy 804 milliós nagyságrendjéért a jelenlegi oligarchák már le se hajolnának, akkor mégis felállt a vizsgálóbizottság, amibe – vagy részben ebbe – bele is bukott a Horn-kabinet.”
A Fidesz tanult ebből – folytatja Becker György –, és 1998 és 2002 között egyetlen ellenzéki parlamenti vizsgálóbizottságot sem támogatott. Rájött, hogy nem érdemes sportszerűen játszania, a hatalmat kell bebiztosítania. Nem viselkedett gonoszabbul, mint az átlagember a magánjátszmáiban.
„A Fidesz a bosszú játékmodorát választotta, ami meglepte azokat, akik hittek abban, hogy az ember a felvilágosodás óta valamennyire humanitásra, igazságosságra, demokráciára törekszik. Nem. Az ember önző. Önigazolásra törekszik, aminek a legjobb módja a siker. Ha sikeres vagyok és újraválasztanak, annál nagyobb önigazolás nincs. Akkor mutogathatom a kétkedőknek: engem választottak. Nem csaltam, csak olyannak mutattam magam, amilyennek az emberek látni akarnak. A Fidesz újítása az volt, hogy mindent megkutat, több száz fókuszcsoportot végeztet, mielőtt döntéseket hozna. És azt fogja mondani, amit a közönség hallani akar. Ezért halljuk ezeket a sületlenségeket. A gyerekvédelemmel kompenzált homofób borzalom is ennek a következménye” – mondja a pszichológus egyetemi oktató.
Ellenzék szexepil nélkül
S hogy a fentiek ismeretében van-e esély arra, hogy felülírjuk az érzelmi érintettség erejét?
„Ez teljesen kilátástalan. A politikában is azt látjuk, hogy van egy bornírt, érzelmi alapú kommunikáció, amin az ember már nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Ezt megszoktuk a Fidesztől az elmúlt 11 év alatt. Ezzel szemben van egy ellenzéki kakofónia, ahol mindenki megpróbál racionális magyarázatokat adni, hogy a Fidesz mondása miért hülyeség. De a kognitív gondolkodást igénylő magyarázatok soha nem tudnak felülkerekedni az érzelmi kommunikáción. Így kommunikálni ellenzékben kutya nehéz. Ez a Fidesznek sikerült 2006-ban: ki kell vinni az embereket az utcára, a visszaütésig provokálni a rendőrséget, utána felmutatni az összes sebeinket” – mondja Becker.
Szerinte a mostani ellenzék nem tud érzelmi stratégiát kialakítani, hiszen a gumilövedék-záporba és a könnygázgőzbe belerohanó fociultrákat nem ő tartja a kezében. Az ellenzéki tüntetések jól öltözött, középosztálybeli résztvevői nem fogják kockáztatni az Erasmus-ösztöndíjukat vagy a nyugdíjukat. „Ha pedig nem lehet őket ily módon mozgósítani, akkor az érzelmi érvek nem fognak olyan erősen hatni rájuk, mint a fociszurkolókra, vagy a hasonló, gondolat nélküli figurákra. Márpedig ők dönthetnék el a választásokat. A demokrata párti társaság nem tud olyan érzelmi szexepilt kialakítani, mint a Fidesz. Ez ugyanis nem lehet annyira sokféle, mint amilyen a demokratikus oldal” – fogalmaz a reklámpszichológus.
A kérdés mindazonáltal nyitva marad: vajon az előválasztás kitermelhet-e magából egy olyan vonzerőt – a sok színt egy nagy szivárvánnyá alakítva például –, amivel a teljes ellenzéki közeg azonosulni képes?
