A minap megkóstoltam egy üveg Chang nevű thai sört; hej, de rossz volt. Pedig a címkéje sokat ígért: két elefántot láttam rajta, amint összehajolnak egy pálmafa alatt, s elmélyülten nézik a növényt, mint két pálmakertész. Szeretem a világommal összeférhetetlen dolgokat, mert sokat lehet belőlük tanulni, szóval nagyon szerettem volna szeretni a tűnődő elefántokkal eladni próbált sört, de nem ment. Valami oda nem való édeskéset éreztem benne, s miután az összetevőket átvizsgáltam, mindent megértettem: aha, a rizs volt az.
Valahogy nincs előttem annak a bajor vagy cseh sörmesternek az arca, aki megértően tudna bólogatni arra az ötletre, hogy készülő lager sörébe dobjon egy kevés rizst is. De hát mindegy, tetszettem volna Thaiföldre születni és akkor vedelném a Changot, s értetlenkednék, hogy a pilseni miért oly keserű.
A középkori londoni sör természetesen Shakespeare és az ő színháza miatt érdekelne, arról ugyanis az a közkeletű elképzelés járja, hogy előadás közben Shakespeare kortársi közönsége sört ivott, mogyorót, diót, s tán szotyolát ropogtatott, az üres héjakat pedig szórakozásból a színpadra dobálta. Ez nekem roppant mód tetszik, mert az utóbbi százötven évben elterjedt színházlátogatási szokásoktól merőben eltér: próbáljunk csak a Katonában előadás közben sört inni, mogyorót, diót, s tán szotyolát ropogtatni, az üres héjakat pedig szórakozásból a színpadra dobálni. Nem aratnánk osztatlan sikert – vagy ki tudja? Van abban valami extrém, ahogyan az ember az utóbbi százötven évben a színházban viselkedik: néma csöndben, karót nyelve ül egy sötét teremben, s igyekszik láthatatlanná válni, magyarán úgy tesz, mintha ott sem volna, pedig a közönség legfőbb attribútuma mégiscsak az, hogy ott van. A feljegyzésekből úgy tűnik: a Shakespeare korabeli közönség velünk ellentétben nagyon is tudatában volt a jelenlétének, s ebbéli valóságosságának számtalan módon hangot is adott. Feltételezhető, hogy ennek egyik oka a sör, s az annak következtében fellépő mámoros állapot volt: ha a néző kellően sokat iszik egy színházi előadás alatt, akkor idővel az a képzete támadhat, hogy ő maga is az előadás része, amiben egyébként a nézőnek tökéletesen igaza van. Más kérdés, hogy a XVI. századi Londonban csapolt sörnél még a thai Chang is jobb volna, pedig abban aligha volt rizs, viszont sűrű és meleg lehetett, mint a kása. Tán nem is a sör szóval kellene identifikálni, de hát mit tegyünk, a magyarban nincs annyi szavunk a különböző sörszerűségekre, mint amennyi a középkori Angliában született.
Az időszámítás előtti XVI. század egyiptomi birodalmába pedig azért utaznék sörözni el, mert mégiscsak az a kultúra volt a sör egyik bölcsője, s kíváncsi volnék rá, hogy abban az elképesztően hosszú ideig fennálló, szívós és tartós civilizációban a sör vajon milyen szerepet játszott a mindennapokban. Ne feledjük, hogy az ókori Egyiptom csaknem két évezreden át volt a világ vezető nagyhatalma, ami a világtörténelemben egészen rendkívüli és egyedülálló teljesítmény – összehasonlításként elegendő, ha a néhány évtizedet megélt Szovjetunióval összevetjük. Amilyen nehéz elképzelni, hogy a Szovjetunió csaknem két évezreden át vezető nagyhatalom legyen, ugyanolyan csodálatos belegondolni, hogy Egyiptomnak ez sikerült.
Már nem tudom, hogy hol találkoztam vele, de egyszer láttam egy ókori egyiptomi ábrázolást, amelyen rabszolgák cipelnek hordágyon egy igen előkelő és igen részeg urat. Nem emlékszem rá, hogy az igen előkelő és igen részeg úr italfogyasztási szokásaira vajon mi utalhatott a képen, de az maradt meg bennem a jelenetről, hogy a célszemélyt a rabszolgák bizonyítható módon egy sörözésből vitték haza. A gazda aléltan hever, a rabszolgák arcán kedves és megértő derű.
Bizonyára a rabszolgák is tudhatták, hogy milyen érzés este egy baráti sörözésből tántorogni haza, s útközben arra gondolni, hogy holnap sajnos korán kell kelni, mert melóba kell menni a közelben épülő piramishoz. Igen, a másnaposság nemzetek feletti érzület, átível civilizációkon, kultúrákon és korokon, ugyanolyan internacionalista jelenség, mint a megtakarításokkal nem rendelkező, bérből máról-holnapra élő proletár-egzisztencia. Igen, évezredek óta faragja a proletár a piramisköveket másnaposan, ahelyett, hogy a törzshelyén üldögélne, és gyógysöröket inna olyan titokzatos és szenvtelen arccal, mint egy szfinx. Igen, ez az az állapot, amikor az ember terveket kovácsol a proletariátus felszabadítására, s a megvalósításhoz vezető első lépést meg is teszi: rendel magának még egy korsóval.