A Beach Boys megalakulásának tizenötödik évfordulója volt 1976-ban. Ebből az alkalomból jelent meg a 15 Big Ones című album, amelynek bemutató koncertjeire Brian Wilson is visszatért a színpadra zenélni. A tengerparti fiúk „atyja” 1964. december 23-án, miközben az együttes houstoni hangversenyére repült, pánikrohamot szenvedett el, majd a következő év elején bejelentette: visszavonul a turnézástól.
Zeneszerzőként és producerként dolgozott tovább, s az 1966-ban kiadott Pet Sounds című nagylemezzel kreativitásának csúcspontjára ért. Mialatt a zenekar Japánban turnézott, minden hangszeren feljátszotta a szólamot, az együttes tagjainak csak a vokállal volt dolguk. Noha társai egy része nem lelkesedett a „művészkedő” stílusváltásért, az albumot több zenei szaklap azóta is minden idők legjobbjának tartja, a Rolling Stone magazin 500-as listáján a második helyet foglalja el. Az első Marvin Gaye What's Going On című korongja, a harmadik Joni Mitchell Blue-ja, a negyedik Stevie Wonder Songs in the Key of Life-ja, az ötödik a Beatles Abbey Roadja, a hatodik a Nirvana Nevermindja.
A 15 Big Ones nem került a legkiválóbbak közé, pedig sajátos lemez volt, részint Beach Boys-számokkal, részint feldolgozásokkal. Igaz, kis híján meg sem jelent, mert a Pet Sounds-nagylemezt leghevesebben ellenző Mike Love írt egy dalt Brian's Back címmel, ezzel a sorral: „Azt mondják, Brian visszatért, de szerintem soha nem tűnt el.” A szerző szándékai abszolúte jóindulatúak voltak, ám a szám amilyen váratlanul, olyan mélyen megbántotta Brian Wilsont, nem is került fel a végül kiadott lemezre.
A jubiláló zenekar adaptálta a Dixie Cups Chapel of Love-ját, Freddy Cannon Palisades Parkját, Fats Domino Blueberry Hilljét, a The Five Satins In the Still of the Nightját, a Righteous Brothers Just Once in My Life-ját, a Six Teens Casual Lookját és Chuck Berry Rock and Roll Musicját. Ez utóbbi negyvenöt évvel ezelőtt, 1976. augusztus 7-én hatodik volt az amerikai slágerlistán, amelyen tizenhárom hetet töltött az első húszban. Ez volt a legjobb Beach Boys-helyezés 1966, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban egyaránt élre kerülő Good Vibrations tündöklése óta. Hogy mennyire más lett a zenei világ a hetvenes évek közepére, arra jellemző a feldolgozást megelőző öt dal sorrendje: 1. Don't Go Breaking My Heart (Kiki Dee és Elton John), 2. Love Is Alive (Gary Wright), 3. Moonlight Feels Right (Starbuck), 4. Let 'em In (Paul McCartney és a Wings), 5. You Should Be Dancing (Bee Gees).
A dal eredetije legfelül a nyolcadik helyen állt 1957-ben, és tizenegy héten át tartozott az első húszba. A szám újrajátszása azért is merész húzás volt, mert Berryn kívül a liverpooli Fab Four is ragyogóan nyomta 1964-es Beatles for Sale című albumán. A feldolgozással csak a lemezen jött elő a Beach Boys, még azon a turnén sem vette repertoárba, amelyen együtt muzsikált a Chicagóval. (E fellépés-sorozatot úgy hirdették: Beachago Tour.) Na persze a Rock and Roll Music nélkül is volt miből válogatni a Sloop John B-től a Do It Againig, a God Only Knowstól az I Get Aroundig, a Help Me Rhondától a Barbara Annig.
A hatvan éve létrejött Beach Boys utóbb sem tűnt el a süllyesztőben. Azon túl, hogy „Amerika zenekaraként” 1988-ban, a Koktél című Tom Cruise-filmben felcsendülő Kokomo amerikai listavezetésének évében, beválasztották a rock and roll hírességeinek csarnokába, a már említett Rolling Stone magazin örök előadói listáján a tizenkettedik helyet foglalja el az együttes. Ez a vártnál talán szerényebb, ám korántsem megvetendő pozíció, elvégre huszonkilencedik a Who, harmincötödik Michael Jackson, negyvenegyedik a Doors, negyvenhatodik Janis Joplin, ötvenegyedik a Pink Floyd, ötvenkettedik a Queen, hatvanötödik a Kinks, hatvanhetedik a Cream, hetvenötödik az Eagles, nyolcvankettedik a Creedence Clearwater Revival, kilencvenedik Carlos Santana. Az élen a sorrend: 1. Beatles, 2. Bob Dylan, 3. Elvis Presley, 4. Rolling Stones, 5. Chuck Berry, 6. Jimi Hendrix.
Ez így együtt maga a rock and roll music.
