Döbbenet, hogy – miközben a kultúrák távolsága szinte fokozhatatlan – mennyire hasonlóan viselkednek a politikaközeli üzleteken megtollasodott maláj és magyar újgazdagok. Hogy malajziai hősünk azonnal jachtot és magánrepülőt vesz a magyar kormányra bődületes árréssel (és annak megfelelő alkotmányos költséggel) rámelegített, használ(hat)atlan lélegeztetőgépek árából, az valamennyire érthető. Végül is Malajzia eleve bő háromszor akkora, mint Magyarország; a fele egy félszigeten fejszik, a másik fele pedig különféle szigeteken (leginkább persze Borneón), vagyis hajózni és repülni is van hol, illetve van hová.
Magyarázat inkább arra kellene, hogy mi szüksége van Vinod Sekhar felcsúti, dunaharaszti, pasaréti vagy éppen győri kollégáinak arra, hogy a könnyen jött pénzt azonnal átváltsák a fent jelzett státusszimbólumokra.
Nyilván nehezebb megérteni annak, aki még nem próbálta (sőt, a családjában sem próbálhatta korábban senki), de a nagyon sok pénzt is sokféleképpen el lehet költeni, nem a kolumbiai kokainbárók modellje az egyetlen releváns vagyonkezelési metódus. Lehetséges például egyetemet alapítani; megmenteni a Földet (legalább egy darabját – de nem úgy, mint amikor Rogán Antal egy óvatlan pillanatban majdnem nászajándékba adott egy fél megyét), vagy mondjuk a Velencei tavat. Egyszóval lehet olyasmit is csinálni, ami a szűk háznépen, illetve tettestársi körön túl valaki másnak is öröm, és aminek nyomán az utókor nem ökölbe szorított kézzel, fogcsikorgatva emlékezik majd vissza a hajdani mágnásra.
Nem az az igaz baj – Malajzia helyett most már végképp haza beszélve –, hogy erre a NER-pénzelit esetében még biztosan várni kell néhány generációt, hanem hogy (lásd például a legnagyobb Orbán-lány vagy a Matolcsy-fiú esetét) egyelőre az utódok is ugyanezeket a sehova sem vezető köröket futják.