Egy kézmozdulatból értik egymást

Algír, brazil, olasz, egyiptomi és más nemzetbeli fiatalok fiatalok hordják a szénát, pucolják a kifutókat és bontják le olykor az előítéletek falát is önkéntesként a hortobágyi állatparkban.

Az Egyiptomból származó Aladdin utolsó szemeszterét kezdi szeptemberben a Debreceni Egyetem mérnöki karán. Ezt a nyarat részben önkéntes munkával töltötte: egyike annak a több tucatnyi fiatalnak, akik az Európai Szolidaritási Testület pályázatainak köszönhetően a Hortobágy faluban, a Pusztai Állatparkban dolgoznak. Fizetséget nem kapnak, költségtérítésként jár nekik másfél hónapra ötszáz euró, amiből az étkezésüket, utazásukat fedezik.

Az egyiptomi fiú számára egyfajta kihívás, saját korlátainak átlépése volt a hortobágyi nyári munka. Bevallotta: eddig nem különösebben kedvelte az állatokat, inkább városi lélek. Hazájában ráadásul különös szokások vannak – árulta el –: nagyon kevesen tartanak például otthon saját kutyát. Aki ezt teszi, az némiképp kilóg a sorból, mert a közösség luxushóbortként könyveli el ezt. Az okokat kutatva a fiatal önkéntes erre nem talál más magyarázatot, mint azt, hogy hazájában az utcákon rengeteg kóbor kutya él, számukra ezért házi kedvencként nehezen képzelhető el ez a négylábú.

Ahhoz képest, hogy eddig idegenkedett az állatoktól, a huszonéves fiatalember ottjártunk előtt egy nappal épp lovat fürdetett, de már nem esik nehezére, hogy rendbe tegye a marhákat, reggelente megetesse a kacsákat, a gyöngytyúkokat, kihordja a szénát, vigye a friss vizet.

A programnak az is lényege, hogy merőben más kultúrájú emberek találkozzanak, és közelebbről megismerjék a másik gondolkodásmódját, szokásait, kapjanak másfajta képet arról, amit esetleg sztereotípiaként közvetítenek feléjük vagy él bennük. Neki ilyen élmény volt a pusztán élő emberekkel való találkozás. Az élt a fejében, hogy a gulyások, juhászok, pásztorok morózus, a világ dolgait, annak újdonságait kevésbé követő, maguknak való emberek. Ehhez képest meglepte, hogy mentoruk, az állatparkban dolgozó Juhász Imre – foglalkozását tekintve juhász –, mennyire széles látókörű, a világot jól ismerő, sokat utazó ember. „Azt is megfigyeltem, hogy a hortobágyi embereknek nagyon sajátos a humoruk, szeretik ugratni a másikat, kevés szóval beszélnek, de akkor azt komolyan kell venni” – tette hozzá Aladdin.

Az érzékenyítés persze kölcsönös. A markáns arcú, kidolgozott kezű Juhász Imre úgy fogalmazott, neki is át kellett esnie egyfajta tanulási folyamaton, míg összecsiszolódott a világ számos országából érkezett fiatallal, brazilokkal, algériaiakkal, egyiptomiakkal, olaszokkal. A nyelvi nehézségeket viszonylag könnyen legyűrik, a csapatban mindig van valaki, aki segít tolmácsolni, de a turnusok végére rendszerint eljutnak oda, hogy már fél szavakból vagy egy-egy kézmozdulatból is értik egymást. Ám mióta velük dolgozik, olyan dolgokat is végig kellett gondolni, amelyekre az eddigi, hétköznapi munkájában nem volt szükség. Például azt, hogy a muszlim önkéntesek vallási és kulturális szokásait is figyelembe vegye, amikor a napirendet elkészíti. Őket nem osztja be automatikusan például a sertések mellé, hanem megkérdezi tőlük, hogy vajon akarnak-e olyan állat mellett dolgozni, amelyeket az ő vallásuk tisztátalannak tart. Rendszerint nemleges a válasz, de akadt már olyan arab önkéntes, aki bevállalta a kismalacok etetését.

Vannak persze olyan alapvető „pusztai törvények”, amelyeket semmilyen körülmények között nem szeghetnek meg. „Az állat az első, előbb a jószág eszik, csak utána az ember. Ha őt elláttuk, a szükségleteit kielégítettük, a környezetét rendbe tettük, akkor leülhetünk és megehetjük a reggeli szendvicsünket, megihatjuk a kávékat, teánkat” – árulta el a fő szabályt a juhász.

Az állatok világában átlátható a rendszer, az embereké azonban ennél jóval bonyolultabb. Ez kiderült, amikor az egyiptomi fiút arról kérdeztük, vajon az egyetem elvégzése után Magyarországon marad vagy hazamegy, esetleg másfelé visz az útja. Valamelyik skandináv országba készül a mérnöki diplomájával, válaszolta, s csak hosszú unszolásra, szőrmentén fogalmazta meg miért döntött így: egy „arab kinézetű” embernek a mi országunkba nem feltétlenül habostorta az élete, annak ellenére, hogy itt töltötte egyetemei éveit, s lám, már a pusztai állatok életét, szokásait is jobban ismeri, mint jó néhány honfitársunk.