Öt férfi cserepez Sellye egyik szerény portáján. Ketten lentről adogatják, hárman odafent helyükre rakják a cserepeket. Árnyékban 33 fok, a tetőn 50-60. Délután egykor a verejtékező csapat szünetet tart, a tetőn dolgozók is leereszkednek. Egyikük alatt félrecsúszik a tetőre fektetett létra, az őszhajó férfi azonban gyorsan stabilizálja a lajtorját, és leszól:
- Semmi baj.
Odalent vizet kortyolgató társa visszaszól:
- Azt tudom. Kilenc életed van, mint a macskának, már a tizenegyediknél tartasz, még se árt neked semmi.
A többiek nevetnek. Leér az előbb megcsúszó férfi. Kezet rázunk, Kiss Jánosnak hívják, 66 éves.
- Cserepes? – kérdezem.
- Nem én, de mindenhez értek. Bányász voltam, meg aszfaltos.
A többiek se tetőfedők, csak jöttek segíteni a ház gazdájának, Orsós Gyulának. Merthogy a vasúton dolgozó férfi komoly bajba került, amikor július 9-én a jég pozdorjává zúzta házán a cserepeket. A tetőjavítás másfélmillióba került volna, a biztosító ebből 360 ezret fedez. Orsós Gyulának és takarítóként dolgozó feleségének nem volt erre pénze, szerencsére egy ismeretlen gilvánfai roma fiatalembertől kapott a házaspár 1800 használt cserepet, ingyen.
- Azt mondta, azért adja, mert nekünk nagyobb szükségünk van rá, mint neki – árulja el az adományozás okát Orsós Gyula.
A szívpanaszai miatt a mellkasán tapaszt hordó, hiányos fogazatú férfi hozzáteszi: "Majd, ha ő jut bajba, én segítek neki. Van még időm, 52 éves vagyok, de 38-nak látszom."
Nevetés jutalmazza az ő szavait is. Később megtudom, hogy a vidám cserepező brigád Gyula barátaiból toborzódott. Eljött a férfi sósvertikei komája, az meg szólt a bátyjának, aki szólt a szomszédjának, aki meg szólt egy pécsi havernak, a már említett Kiss Jánosnak. Értetlenül hallgatom, hogy miképp is működik a riadólánc, s hogy miért vállal valaki cudar, kánikulai munkát jó szóért egy idegennek, mire ők azt felelik: egyszerű, ha segíteni kell, akkor segíteni kell. Amúgy a gilvánfai cserépadomány kevés lett volna, ezért Gyula egyik vasúti kollégája, a Mindszentgodisán élő András is adott egy rakomány használt cserepet. - Az övét a hét végén rakjuk fel, de akkor szolgálatba lennék – avat be a részletekbe a háromszobás ház gazdája –, ezért András bemegy helyettem dolgozni.
Úgy tartják, hogy ha egy cserepes felmegy a tetőre, akkor teszi a dolgát, ám ha egy professzor megy fel, akkor őt elviszik a diliházba. Ez az aforizmatikus összevetés Sellyén nem állt meg az elmúlt hetekben, mert ha professzor nem is, de tetőfedő végzettség nélküli férfiak népes csapata kúszott fel a sellyei háztetőkre, még se gondolta senki, hogy megőrült a világ. Inkább arra gondolhattak sokan, hogy helyre állt az emberi rend, és hogy remek dolog az összefogás. Július második péntekjének késő délutánján jégverés sújtotta Sellyét. A 2900 lelkes város 1050 portájából 446-ot rongált meg ez a csapás. Többségüket súlyosan, számos házon szinte nem maradt ép cserép. Másfélszáz autó karosszériája is odalett. A gyerekökölnyi jégdarabok akár emberrel is végezhettek volna, szerencsére mindenki időben fedél alá menekült, csak egy férfi fejét sebezték meg a csigaformájú jégdarabok.
Az önkormányzat és a katasztrófavédelem két napon belül gondoskodott arról, hogy a letarolt tetejű házakat ideiglenesen lefedjék műanyagfóliával. Szinte azonnal sorjáztak a felajánlások, cégek és magánszemélyek elsősorban a tetőfedéshez szükséges anyagokat küldtek. Szükség is volt erre, hisz az Ormánság az ország egyik legszegényebb vidéke. Csaknem kétszázan jelezték, hogy tudnak használt cserepet adni a bajbajutottaknak, ezeket az adományokat leggyakrabban az önkormányzat szállította a lefóliázott házakhoz, tudtuk meg Nagy Attilától, a város független polgármesterétől. A Sellyét 2007 óta irányító polgármester szerint eddig az önkormányzat 25-30 milliót költött a kárelhárításra.
A segítség azoknak különösen jól jött, akiknek nem volt biztosítása. S akiknek volt, azoknak is. A biztosítók ugyanis figyelembe veszik a megrongálódott vagy lerombolt tető elavulását, így a kártérítés a felújítás költségének általában csak egy részét fedezi, mondja Nagy Attila. Néha az is kiderült, hogy a biztosítási szerződés a jégverésre egyáltalán nem ad kártérítést. Nagy Attila úgy véli, hogy ezekben az esetekben érdemes lesz panasszal fordulni a biztosítók felügyeleti szerveihez. Elképzelhető, hogy ezt a feladatot az önkormányzat integrálja. Az is visszatérő gond, hogy a biztosító a bitumenes zsindellyel bevont palatetőkben okozott jégkár töredékét akarja kifizetni.
A helyi szakközépiskolában oktató, 62 éves Czupy György is egy ilyen történetet osztott meg velem: - Édesanyám házán a palára évekkel ezelőtt műzsindelyt tettünk, de a jég átszakította a zsindelyt és a palát is többszáz helyen. Az egész tetőt be kellett borítani zsindellyel. Egymillió százezer forintba került, a biztosító 773 ezret hajlandó fizetni. Vitánk van a biztosítóval, de nem vártuk meg az eredményt, inkább megcsináltattuk. Anyám, aki 85 éves, a saját temetésére félretett pénzéből fizette a munkát.
Ha nincs pénz sírra, akkor sokáig kell élni, és élvezni az új tetőt, jegyzem meg búcsúzkodáskor, amire Czupy azt feleli: úgy legyen!
A humort félretéve azonban látni kell, hogy a sellyei károsultak között feltűnően sok az idős és beteg ember, akiknek nagy érvágás a júliusi természeti csapás, az adományok ellenére is. Így van ez Gáspár Antaléknál is. A 65 éves férfi 69 esztendős feleségével él egy háromszobás házban, amin az összes cserepet cserélni kell. A munkát egy kivitelező egymillió 690 ezerért vállalná, a biztosító 488 ezret akar fizetni. Az egykor festőként dolgozó s a háztájiban tizenöt tejelő marhát tartó Gáspár Antal számos betegségtől szenved, a nehezen mozgó és beszélő férfinak magas a vérnyomása és a cukra. Emiatt is közmunkából ment nyugdíjba. A Gáspár házaspárnak nincs tartaléka, a tetőjavítás viszont nem várhat, ugyanis az eső a fólia ellenére is becsorog a házba, a falak ettől vastagon megpenészesedtek, dohos szag üli meg a szobákat. Használt cserepet egy baranyai cég adománya révén kaptak már Gáspárék.
- Szombaton belefogunk – mondja a ház gazdája. – Egy barátom jön ingyen segíteni, a többiek viszont tízezer forintos napszámért dolgoznak majd.
Néhány portával odébb, egy lefóliázott ház előtt, zuzmóval, mohával benőtt cserepeket drótkeféz Lipcsei Mihály. A 63 éves, egykor gépkezelőként dolgozó, előnyugdíjas férfi pár éve elvált, elköltözött családjától, s azóta egy barátjánál lakik, akivel a helyi hulladékgyűjtő cégnél voltak kollégák. Az ő három szobás otthonuk tetejét is rommá verte a jég, és Lipcsei most a járdára kitett hokedlin ülve az adományként kapott cserepeket tisztogatja. Jókedvűen. Azt mondja, hamarosan lesz új tető, felrakják a barátokkal.
Sellyén a megrongálódott házak 90 százalékát újrafedték már, őszre – várhatóan – nem marad lakhatatlan porta. Talán ezért is, rossz kedélyű emberrel nem találkoztam a városban. A nyugdíj előtt az építőiparban segédmunkásként dolgozó Páva Antal házát betoncserép borítja, a jég még ezekből is összetört félezret. A férfi felesége, Ilona is arról beszél, hogy bár a biztosító nem fedezi a munkák teljes költségét, megoldják. Az asszony közben eteti a tyúkjait és a kacsáit. Mindkét jószágból 13-13 kapirgál az udvaron. Ilona nem babonás, emiatt nem fél az újabb csapástól, olyan jég, amilyen volt, talán, ha százévenként esik, a szárnyasok meg hamarosan asztalra kerülnek.
