Alföldi Róbert nem először rendezett a szegedi Dóm téren. A csárdáskirálynő, a Mágnás Miska, az István a király és a Hegedűs a háztetőn után most a West Side Story című musicalt vitte színre. Jól ismeri tehát a hely adottságait, a hatásmechanizmusát. Ennél az előadásnál leginkább a düh érződik. A filmen és színpadon is szívesen elővett történet két banda háborújáról szól, az egyik közülük a bevándorlók csapata. A harc pedig véres küzdelembe torkollik. A gyűlölet pedig nem ismer határokat. Leginkább erről szól a szegedi West Side Story. Alföldi rendezése pedig kíméletlen tükröt tart elénk, mire számíthatunk akkor, ha nem állunk le a mindennapi gyűlölködéssel, ha folyamatosan egymásra licitálva hergeljük a másikat. Az egyik ismerősöm megjegyezte, nem érti, miért rendezett véres drámát Alföldi a musicalból. Hol maradt a humor? - kérdezte.
Nos, néhány mozzanattól eltekintve valóban a konfliktus bemutatása és annak a beláthatatlan következményei uralják az előadást. Ám mindez rendkívül pontosan felépítve zajlik. Az első felvonás végén pontban fél tizenegykor (az egyik órát is megvilágítják) még a Dóm téri harangok is megszólalnak, gyászolva a színpadon kiterített két bandavezért.
Kálmán Eszter szürke falakból álló nyomasztó üres terébe érkeznek be a szereplők. A falak fölött az ötvenes, hatvanas évek New York-ja, égbe magasodó házainak vetített kontúrja és fényei. A nyomasztó hatást a színes ruhás táncosok (jelmeztervező: Tihanyi Ildikó) oldják. Vári Bertalan koreográfiája az egyik legerősebb eleme a produkciónak. A harc és a küzdelem dinamikáját, ki nem merülő energiáját mutatja, sok kreatív ötlettel, fantáziával. Néhány kellék jelenik csak meg, de például a „rekeszes” táncból érezhető a játékosság és az irónia. A táncokat nem csak a táncosok, hanem a színészek is nagy kedvvel hajtják végre. A főként a Szegedi Szimfonikusokból álló kifejezetten magabiztosnak tűnő zenekart Silló István dirigálja.
A női főszerepben Ágoston Kati parasztos akcentussal beszél, utalva arra, hogy ő idegen, nemrég jött Puerto Ricóból. Ez még rendben is lenne, de amikor énekel, eltűnik az akcentusa, amely ily módon az összképet finoman szólva megzavarja, mégis képes, kitűnni, csillogni és leginkább küzdeni. Tonyt (az egyik szereposztásban) Kocsis Dénes játssza, akinek a szelídsége, naivsága tényleg magával ragadó, csakhogy így kissé egyszínűvé válik az alakítás, ugyanakkor valóban remekül énekel. Mindkét bandavezér, Riff szerepében Brasch Bence, illetve Bernardóként Medveczky Balázs érzékletesen megmutatja milyen az, amikor elvisz valakit a harci vér, csak győzni lehet, nincs más lehetőség, ám ezzel éppen a vesztükbe rohannak. Nem képesek kontrollálni a bennük lévő háborús virtust. Mennek előre, aztán ott találják magukat kiterítve. A csapatok pedig magukra maradnak és innen már tényleg nincs megállás. A körülöttük lévő felnőttek pedig gyengének bizonyulnak ahhoz, hogy igaziból beleszóljanak a háborúba, mindenki csupán a saját szerepére koncentrál. Igaz ez Schrank hadnagyra is, akit Stohl András formál meg, olykor kitörő erővel, máskor beszédes hallgatással. A fájdalmas Rómeó és Júlia sztoriból végül itt Maria életben marad, de ez már nem az az élet, ami normális körülmények között az őrületbe torkolló gyűlölet nélkül lehetne. Az előadás végén Ágoston Katalin egyedül marad a színpadon. Magánya, tragédiája fojtogatóan sokkoló. A fények még utoljára megvilágítják, aztán egyszer csak minden sötétbe borul.
