A gyönyörűen felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában vagyok a Zsidó Kulturális Fesztiválon, s Malek Andiék koncertjére várok, mert imádom a hangját, meg őt magát is, mert csupa szív és csupa kedvesség ember, egyszer Bächer Iván egykori törzshelyén, a Pozsonyi úti Piccolo sörözőben még boroztunk is együtt, nem volt benne semmi művészi allűr és fennhéjázás, pedig ha valakinek, neki: volna mire.
Mondom, álldogálok hátul, várom, hogy Malek Andi – vagy ahogyan én bizalmasan hívom: Aranka – színpadra lépjen, mikor látom, hogy messziről, a zsinagóga közepéről szúrósan figyel egy ember. Engem néz, semmi kétség, úgyhogy gyorsan megigazítom a sliccemet, ha valaki megbámul, mindig az az első, hogy a cipzárt ellenőrzöm a nadrágomon, egyszer kinevettek miatta, azóta gyanakszom. Most ráadásul teljesen le vagyok szedálva a pár hete felírt új gyógyszerektől, voltaképpen egy zombinak érzem magam, akinek kioperálták az agyát, szóval nem kizárt, hogy ez az ember, aki most oly feltűnően figyel, az arcomra írt lelkiállapotomat csodálja, bizonyára észrevette, hogy eltűnt belőlem az agyam.
A biztonság kedvéért mosolyogni próbálok, de nem megy – úgy érzem magam, mintha én volnék Áder János, aki azzal a sajátos, örökké rezzenetlen arckifejezésével bármikor színpadra tudna lépni a Bádogember szerepében az Óz, a csodák csodájában, maszkmester sem kellene hozzá.
A bágyadt mosolyom az ismeretlen embert felbátorítja, most már egészen nyíltan néz a szemembe, sőt, elindul felém. Megindul a székek és a székek között a helyüket kereső nézők között, s egyenesen felém tart, ó, igen, engem nézett ki magának. S hirtelen ráeszmélek, hogy bizonyára felismerte az arcomat. A Népszavában a tárcáim mellett ott díszeleg a képem, szakállas, szemüveges, sapkás ember, ez vagyok én, sőt a könyveim borítóján is ott vagyok felismerhető és beazonosítható módon. Az ember felém tart, s egyre kedvesebben ragyog a szeme. Ah, dobban meg a szívem, egy olvasó. Akarom mondani, egy Olvasó. Egy ember, aki íme, felismert a tömegben és meg akar engem szólítani – merthogy tömeg van, az elején ezt elfelejtettem mondani, Malek Andira sokan kíváncsiak, telt ház van a Rumbach zsiniben, jaj, de jó az, és az is milyen jó, hogy ide az én olvasóim – pardon, Olvasóim – is járnak. Hiába, egyforma az ízlésünk. Átfut rajtam a kérdés, hogy az ismeretlen Olvasó, aki felém tart, melyik regényemet olvasta vajon. A harminckét bolondot? Vagy a Cigány Mózest? Mindkettőt szeretem, remélem, ő is. Minden bágyadtságom ellenére kezdek fölélénkülni, végtére is nem akármikor ismerik fel az Írót az ő Olvasói. Amikor mellém ér az ember, már nyújtanám a kezem bemutatkozásra, amikor azt kérdi:
– Látom, maga itt egy szervező, meg tudja mondani, melyik a balközép 6-os szék? Nem tudok eligazodni a számozáson.
Ekkor veszem észre, hogy véletlenül a nyakamban maradt a mazsihiszes belépőkártyám, amire az van írva: STAFF. Sóhajtok hát, s megfogadom: legközelebb azt íratom a belépőkártyámra: ÍRÓ.
És várom a gratulációkat!