A Kiscelli Múzeum ezúttal olyan tárlatot rendezett, melynek témájáról a történelemkönyvek nem vagy csak érintőlegesen beszélnek. A Kloáka, kanális, klozet című kiállítás ugyanis egyszerre mesél az illemhelyek „evolúciójáról”, a csatornahálózat fejlődéséről, és mindezek kultúrtörténeti vonatkozásairól. (Meglehet, az alliterációt némiképp túltoló elnevezés friss-lágy ritmusával a témát hivatott szelídíteni.) A tárlat anyaga ráadásul stílszerűen a föld alatt, a múzeum mínusz egyes szintjén található, így mire a látogató a lépcső aljára ér, úgy érezheti: teljesen új világba került.
Nehéz kezdetek
A kiállítás – történeti lévén – a kezdetektől indít. Pontosabban nem az őskezdetektől, hanem kulturált kezdetektől, az antikvitástól. Ne legyenek persze illúzióink, az illemhelyek és a csatornák fejlődéséből nem lehet teljeskörűen levezetni a történelmet – a téma mondhatni fókuszált –, a városok és a higiénia fejlődéséről viszont annál többet tudhatunk meg. Az első teremben például azt, hogy míg a nomád törzsek esetében a salakanyag kezelése nem okozott gondot, addig a letelepedések után az illemhelyek és a szennyvízcsatornák létesítése kulcskérdéssé vált. A görög történetíró, Hérodotosz például megemlíti, hogy az egyiptomi előkelők árnyékszéket építettek a házukhoz, míg az ókori Rómában már egy komplett szennyvízelvezető rendszert (úgynevezett Cloaca Maximát) alakítottak ki, és ezen a téren a provinciák is igyekeztek felzárkózni a metropoliszhoz – a tárlaton láthatunk hazai darabot is, Aquincumban talált ólom vízvezetékcsöveket.
A középkorban, bármilyen meglepő, szintén odafigyeltek a higiéniára, legalábbis fejlesztették a rómaiak megoldásait. A kolostorokban voltak például szennyvízcsatornák, a várakban árnyék- vagy kamaraszékek, míg az utcákon köztisztasági alkalmazottak takarítottak. A vízvezetékek pedig nem a gravitáció elvén működtek, hanem szivattyú is volt bennük.
Mindent eláraszt a szenny
Az igazi mocskos fordulópont a polgárosodás korával köszönt be: míg a városok fokozatosan terjeszkednek, növekszik a népsűrűség, így a járványok és a közállapotok miatt szükségessé válik a szennyvízkezelés. Magyarországon például 1770-ben Mária Terézia hozott egészségügyi rendeletet, de a probléma rendezésére több helyi érvényű szabály is született. Mindez egyre fontosabbá vált: Pest-Buda lakossága ugyanis a szennyvizet eleinte a Dunába vezette, így ha magas volt a vízállás, az áradás elöntötte a belvárosi utcákat és házakat (lásd 1838-as nagy árvíz), arról nem beszélve, hogy alacsony vízállás esetén a lefolyás akadozott. Kifejezetten visszataszító példa, hogy a Tabánban jó ideig a szennyvizet az utcára engedték ki, ami aztán az Ördög-árokba torkollott, innen pedig hígítatlanul a Dunába.
A csatornázás azonban idővel elindult, melyet a királyné fia, a későbbi II. József rendelt el, de a XIX. század elején a József nádor alapította Szépítő Bizottmány szintén szorgalmazta a föld alatti csatornák létesítését. A hálózat azonban hiába épült ki, a közhigiénia az 1870-es évekig elmaradott volt, nem beszélve arról, hogy a kolerajárvány az évtizedek során többször is lecsapott a lakosságra. A század végére mégis megváltozott valami: a járványkezelés rutinná vált, majd elkészült többek között a központi csatornaszivattyú-telep és a közös főgyűjtő csatorna is.
Látványos példák
A tárlat persze nemcsak történelmi tényekkel, de animációval, film- és híradójelenetekkel, valamint számos használati tárggyal demonstrálja témáját. Láthatjuk például Bereményi Géza A Hídember című filmjének azon jelenetét, amikor Széchenyi István szűk körben mutatja be, hogyan is működik a vízöblítéses illemhely, melyet angliai útja során ismert meg.
A kiállításon amúgy szóba kerül a klozetek evolúciója is, melyet 1775-ben a skót órásmester, Alexander Cummings indított el a vízzel öblíthető illemhellyel, melyhez S kanyarulatú lefolyócsőt alkotott, de megemlítik George Cummings fajansszal kombinált vécéit is, melyek az 1851-es londoni világkiállításon váltak ismertté.
Utóbbiak kapcsán szinte minden teremben találunk példákat az ókortól napjainkig. Van itt római kori bili, török kori ágytál, esztergált lábú bidé, öntöttvas vécécsésze, de még „rococo” típusú fajansz is.
A technika utat tör
A huszadik század újabb löketet adott a csatornák fejlődésének. Ennek oka, hogy olyan léptékben fejlődött a város, hogy a pesti hálózat újragondolásra szorult, miközben Budán és Óbudán még mindig elmaradott volt a csatornázottság. A második világháború során a közműhálózat pedig akkora károkat szenvedett, hogy a szennyvízelvezetést mihamarabb helyre kellett állítani, hogy a lakosságot megvédjék a járványokkal szemben. A számok beszédesek: 1947 augusztusától 1949-ig 4155 méternyi új gyűjtőcsatorna és 12 846 méternyi mellékcsatorna épült. A munka azonban folytatódott, 1950-ben Nagy-Budapest újabb külső városrészekkel bővült, melyek további csatornázásra vártak.
Mindent a kényelemért!
A tárlat a huszadik század kapcsán a fürdőszoba-kultúráról is szót ejt. A szanitergyártást illetően kiemelkedő például Zsolnay Vilmos tevékenysége, aki még 1895-ben Pesten, a Dob utca 36. szám alatt létesítette a Budapesti Zsolnay-féle Porcelán és Fayance Gyár Rt.-t, mely pécsi üzeme leányvállalataként működött, és szanitereket kezdett árulni – az alapanyaguk ráadásul a gyáros saját fejlesztésű terméke volt. A cég idővel egyre nyereségesebb lett, 1928-ra a fali kerámiák gyártása terén már felülmúlta a pécsi üzemet.
A két világháború között a fürdőszobák is tökéletesedtek, a lakások pedig átalakultak, megszűntek bennük a kizárólag reprezentációt szolgáló terek. A modern fürdőszoba megjelenése kapcsán a tárlat a korszak vezető építész tervezőjét, Kozma Lajost idézi: „Ez lett az első helyiség a lakásban, amelyből kimúlt a művészet álarcában járó és mindent elleplező díszítés, hogy helyet adjon a valódi kvalitásanyagnak és az átgondolt, átnemesített formának.”
Sokaknak azonban nem telt pénze az újításra: 1930-ban Budapesten közel hétszázezer lakos fürdőszoba nélküli lakásban élt, azaz a város lakosságának nyolcvan százaléka. Ők a köztisztasági fürdőket, a közfürdőket és a dunai szabadfürdőket használták, és noha idővel a munkásnegyedekben közös fürdőhelyiségeket alakítottak ki, azok rendszerint a pinceszintre kerültek.
A szocializmusban a szaniteripar ismét felpörgött: a Zsolnay-gyár átvészelte a második világháborút, így 1945-től újra elindította a termelést, 1948-tól állami tulajdonba került, de továbbra is meghatározó kerámiagyár maradt. A választék idővel bővült, a nyolcvanas években a hódmezővásárhelyi Alföldi Porcelángyár már színes szanitereket is árult, melyekből egy kéket és egy sárgát meg is csodálhatunk a tárlaton.
Művészet és humor
A kiállítás legérdekesebb terme a témával kapcsolatos művészeti alkotásokat gyűjti össze. Láthatunk például filmrészletet Danny Boyle 1996-os kultmozijából, a Trainspottingból, melyben a főhős, Mark Renton „Skócia legrosszabb vécéjében” merül alá, hogy ráleljen a vízbe került heroinjára, de nézhetünk jelenetet az Isten hozta, őrnagy úr! című szatírából, a South Park animációs sorozatból, vagy Luis Buñuel A szabadság fantomja című filmjéből, melyben egy polgári család vécécsészékre ülteti le a vendégeit.
A filmek mellett szó esik a képzőművészetről is, többek között Marcell Duchamp 1917-es Forrás című alkotásáról, mely egy piszoár volt, amit a művész R. Mutt álnévvel szignózva adott be a Független Művészek New York-i Társasága első tárlatára, és noha nem állították ki, a művészettörténetre annál nagyobb hatást gyakorolt. A terem falain végül az irodalom is képviselteti magát, a tárlat témája kapcsán szövegeket olvashatunk Csokonai Vitéz Mihály, Hamvas Béla és Csorba Győző tollából. Érdemes tehát körülnézni itt is, hogy a sok történelmi tény és a kiállított tárgy után végre fellélegezzünk egy kicsit.
