Orbán Viktor megölte a magyarországi politikai vitákat, egyszersmind végletesen lerohasztotta a vitakultúrát. Ez tizenöt éve történt, és ki tudja, meddig marad még így. Emlékezzünk: tizenöt éve a Gyurcsány Ferenccel vívott miniszterelnök-jelölti televíziós vitában Orbán súlyosan alulmaradt, minek következtében szent fogadalmat tett önmagának, hogy többé ilyen helyzetbe nem kerülhet, és Gyurcsányt lehetőleg a börtön kapujáig üldözni fogja. Ez utóbbira tett is néhány kísérletet: a börtön nem sikeredett neki, de az üldözés megmaradt.
Nos azóta, tehát tizenöt éve nincs vita, legfeljebb vitának álcázott gyalázkodások. Orbán nem pusztán magát tiltotta le a szemtől-szembe történő megméretéstől, hanem párttársait is. Néhány szellemi verőlegényt küld be az arénába, olyanokat, mint Deák Dániel vagy Deutsch Tamás, de a valódi vitákat messze elkerüli és elkerülteti. Már akkor is, amikor még nem volt hatalmon: emlékszem, a 2010-es önkormányzati választáson sem engedte meg a jelöltjeinek, hogy élő műsorokban vitázzanak ellenfeleikkel. Sokkal egyszerűbb a saját médiát felhasználni az ellenzék tönkretételére, ráadásul ebben nincs is semmiféle korlát. Így születnek, szinte naponta a legdurvább vádak, a megalázó kijelentések, a nácizások, a prostizások; tényleg a legalja. És mi még mindig hiszünk abban, hogy a választás előtt érdemes kísérletet tenni arra, hogy visszahozzuk a politikai vitát, és vele a politikai kultúrát is.
A napokban például az ATV indított egy becsülendő vállalkozást: a jövő évi választás előkészítésére – értsd: a választók felkészítésére – Voks címen indított műsort az esti idősávban. A cél az, hogy a televízió nézői előtt derüljön ki, melyik politikus a felkészültebb, melyik a hitelesebb. Azt azonban már a második adásban kénytelen volt elmondani a műsorvezető: bár a szándékuk az, hogy a Fidesz-ellenzék párharc színtere legyen a stúdió, a kormánypártok nem mindig képviseltetik magukat. Mondta ezt akkor, amikor a vendég az egyik oldalról Hiller István, a másik oldalról éppen L. Simon László volt. Utóbbi, a volt államtitkár azonban már az első mondatával rögzítette: ő már nem politikus (hanem múzeumi főigazgató). De L. Simont nem is sorolnám a deákdánieli körbe, igaz, a politikusi élvonalhoz sem. Ám így is az ő vállalása, a személyes megjelenése a ritka kivételek egyike; hiába küzd a csatorna, Orbán nem enged.
És tizenöt éve, kitartóan nem enged. Magyarország első számú döntéshozója egyszerűen nem vállal megméretést; az idén meglepetésre egy alkalommal kiállt az újságírók elé, és válaszolt a kérdéseikre. De a visszakérdezés lehetősége ott sem adatott meg, és még ez is rendkívüli tett volt a részéről. Pedig az a kép alakult ki róla, hogy kiváló párbajozó, nagyszerű debattőr - de ez már régen nem igaz rá.
Mégis azt mondom, nem az a baj, hogy Orbán nem vitázik, hogy elmenekül a valódi párbajok elől. Sokkal nagyobb baj, hogy másfél évtizede folytatja és folytattatja a szellemi kútmérgezést Magyarországon. Pedig már teli vagyunk méreggel.