Világunk nagy iparosodási korszakának, a XIX. századnak második felében, 1864-ben egy hórihorgas, de soványka és gyenge alkatú magyar ifjú bemerészkedik az Amerikai Egyesült Államokba. A Pestről, hazulról elszökött srác Hamburgon keresztül érkezik hajóval Amerika földjére. Vagyis először csak a tengerébe, merthogy se útlevele, se vízuma, ezért a hajó kikötése előtt a vízbe veti magát és úgy settenkedik be az ígéret földjére. Összesen öt dollár lapul a zsebében, amit édesanyja szép hímzett zsebkendőjéért kapott. Mivel eredetileg Mexikóban akart harcolni a szerencsétlen sorsú Miksa császár mellett, itt is katonának áll a vége felé tartó polgárháborúban, beöltözik tehát az északiak kék egyenruhájába. Még harcokban is részt vesz, de megússza. Hamarosan, 1865-ben azonban Észak győzelmével véget ér a háború, leszerelik és csekélyke obsittal útjára eresztik. Eljut New Yorkba, közben sok mindenféle munkát vállal. Teng-leng a nagyvárosban, kipróbálja a hajléktalan-sorsot is. Egy alkalommal megpróbál bejutni a szép nevű French Hotelbe, megszólítja a portást, aki angolul válaszolva kíméletlenül elkergeti. Nyilván bizalmatlan volt a kopott katonaruhás, poros csizmás, angolul nem is értő fiatalember iránt, jogosan úgy vélhette, ez a csavargó elriasztja majd a tehetős vendégeket. Merthogy az ifjú migráns akkor még alig beszél angolul, hiszen érkezésekor egy szót sem tudott az ország uralkodó nyelvén. (Migráns? Ugyan mi más lett volna, a nálunk mostanság uralkodó politikai stílus kedvenc, pejoratív szóhasználatával élve.)
Az e pontig meglehetősen szomorúnak látszó történettel azonban egy roppantul izgalmas élet regénye kezdődik. Wisinger Istvánnak, két nagy magyar tudós – Szent-Györgyi Albert és Neumann János – életéről és munkásságról szóló remek életrajzi dokumentum-regények szerzőjének most megjelent, legújabb műve ennek az Amerikában is rendkívül sikeresnek számító pályát befutó, sajtómágnássá és ismert közéleti tényezővé váló egykori makói, majd pesti kamasznak, Pulitzer Józsefnek az életéről, munkájáról szól.
A nagyvárosban szerencsétlenkedő fiatalembernek egyik németül beszélő sorstársa javasolja, menjen el St. Louis városába, azt szinte teljesen németek lakják, ott még boldogulhat. Mert József természetesen jól, feltehetőleg anyanyelvként beszélt németül, hiszen abban a korban minden Monarchiabeli zsidó családnak ez volt az otthon használt nyelve. Hősünk tehát eljut az akkortájt özönlő bevándorlóknak otthont adó, mozgalmas városba. Itt örömmel felfedezi a helyi kereskedelmi könyvtárt, amelynek rögvest lelkes olvasója lesz. Rengeteget olvas, angolul tanul és eljár politikai gyűlésekre is, amelyek nagyon hasznosak nyelvtudásának fejlesztése szempontjából. Itt jeles személyiségekkel ismerkedik meg, közülük nem egy nagyon megkedveli az érdeklődő és ragyogóan sakkozó fiatalembert. Így kerül kapcsolatba a város német nyelvű lapjának társtulajdonosával és szerkesztőjével, aki felfigyel József egy nagy csalást leleplező írására és meghívja a laphoz újságírónak.
1868-ban elkezdődik tehát egy fantasztikus történet, a sokat emlegetett „amerikai álom” egy valóságos története: jelentős részesedés az amerikai zsurnalisztika máig ható kibontakozásában és egyúttal egy fantasztikusan meggazdagodó ember szédületesen felívelő pályája. Nemcsak lapok tulajdonosa és hangjuk személyes irányítója lesz Pulitzer, hanem fontos, meghatározó jelentőségű közéleti személyiség is, amerikai elnökök sikerének vagy bukásának részese. Magánéletében is nagy fordulat következik: egy barátja esküvőjén megismer egy csodálatosan szép lányt, Kate Davist, akit 1878-ban feleségül is vesz, és akivel hét gyermeket nemzenek.
Izgalmas életpálya, sikerekkel és nem egyszer gyalázatos küzdelmekkel, főleg a nagy riválissal, W. R. Hearsttel, a bulvár („sárga”) újságírás egyik atyjával. Ez utóbbi személyiség életpályája nagyban különbözött Pulitzerétől, ő Amerika nyugati részéből jött, gazdag, elkényeztetett ifjúként kezdte pályáját. Életük (mármint Pulitzer életének) végéig ádáz, mondhatni, gyűlölködő vitázók, harcolók maradtak. Mégis, ezt olvashatjuk a könyvben: „Pulitzer halálának másnapján [Hearst] terjedelmes vezércikket írt versenytársáról”, emelkedett szavakkal méltatva őt.
Mai szemmel nézve, amikor hazánkban mintegy 73 év, az USA-ban pedig 78 év a férfiaknál a születéskor várható életkor, a 64 év, ami Pulitzernek megadatott, nagyon rövidnek tetszik. Ráadásul utolsó éveit vakságban élte meg (mindkét szemén retinaleválás következett be), depressziós lett, végtelenül bántotta még az egészségesek számára nem különösebben erős zaj is. E hasábokon aligha van hely elmerülni e fantasztikus életútnak akár még elnagyolt részleteibe is. Ezért mindenképpen ajánlom elolvasásra Wisinger kiváló, érdekfeszítő könyvét – remek és tanulságos olvasmány. Itt csupán egy eseményt ragadok ki e fantasztikus életútból. New Yorkban 1890. december 10-én avatták fel a város első, 96-méteres felhőkarcolóját, Pulitzer sikeres, népszerű lapjának, a The World-nek a szerkesztőségi épületét. Annak a szállodának a helyén, amelynek kapujából negyedszázaddal korábban az új csodapalota tulajdonosát, a kopott katonaruhás, poros csizmás obsitost gorombán elzavarta a portás.
Nem volt könnyű ember. Plasztikusan ír erről Wisinger: „Pulitzer (…) egyszerre dolgozott újságíróként, laptulajdonosként és ezekkel párhuzamosan olykor politikusként is. Családfőként ugyanakkor inkább hasonlított egy zsarnok uralkodóra, igazi udvartartással, semmint gyengéd családapára (…), ha hivatásáról volt szó, nem kímélte önmagát”. Keményen dolgozott így, vakon is, persze jelentékeny létszámú kiszolgálókkal körülvéve. Élete utolsó éveit főleg Liberty nevű hajóján töltötte. A mintegy 82 méteres, gyönyörű fehér hajó a híres Szabadság-szoborról kapta a nevét, amelynek a New York-i öbölbeli felállításáért Pulitzer annak idején jelentős szervező-gyűjtő munkát végzett. A nemcsak szép, hanem rendkívül kényelmes hajón 45 fős legénység és 22 fős személyzet dolgozott, ez utóbbiak nagyrészt a főnök személyét közvetlenül kiszolgáló inasok, titkárok voltak.
A Libertyn érte a korai halál is. Nevét, emlékét ma is hordozza a család által alapított híres díj, amellyel a kezdetek óta újságírókat tüntetnek ki, de zenei és irodalmi alkotások szerzői is megkaphatják. Az USA-n kívül más országokra nem terjedhet ki. Kivétel Magyarország, a névadó szülőhazája, ahol Joseph Pulitzer-emlékdíjat osztanak. Ám a mostani kormány, pontosabban az illetékes minisztériuma már nem támogatja ezt a díjat.
Öröm, hogy érdekes és alapos könyv, mondhatni, regény jelent meg e nagy magyar emberről. Bár a "magyar" megnevezés nem teljesen pontos, hiszen nagyon fiatalon hagyta el a Joseph néven elhíresült Pulitzer József szülőföldjét, ahol meglehetősen egyszerű képzésben – kereskedelmi iskola – volt csak része. Mindenesetre az ő sorsa is bizonyság lehet arra, hogy a bevándorlók – mai, pejoratív szóval, a migránsok – milyen nagy hasznot hajthatnak befogadó országuknak.
Pulitzer József zseni volt, meghatározó jelentőségű, nagy személyiség. Ám mégsem tudtam megkedvelni őt. Így, elismerve nagyságát, a költővel egyetértve mondom: tán csodállak, ámde nem szeretlek.
(Wisinger István: Pulitzer. Egy amerikai sajtómágnás kalandos élete. Athenaeum Kiadó. 2020)
