Akinek gyereke van, különös ajándékot kap a sorstól: az idő múlását. Azt, amit egy kar- és ébresztőóra valahogy nem képes mérni. Persze mutatja becsületesen, hogy eljött az ebéd ideje (ezt egyébként a gyomrunk is jelzi), meg hogy fel kell hívni a főnökünket a megbeszélt időpontban. De a változásokat, a bennünk és körülöttünk zajló, egyszerre diszkrét és sunyi hömpölygést már nem képes a maga érzéketlen számaival követni. Ha egyedül élsz, szinte fel sem tűnik. Hónapok rakódnak hónapokra, évek surrannak ki az ajtón, és még a tükör se nagyon segít a leltározásban. Kegyes húzás a teremtőtől, hogy a szemünk egyszerre romlik, fonnyad az ábrázatunkkal, én például szemüveg nélkül még mindig gyönge negyvenesnek „látom” magam fogmosás közben. És hát miért venném fel a pápaszemet a művelethez? A számat még vakon is megtalálom.
A gyerek viszont tévedhetetlen lakmuszpapír. Nem csupán azzal, hogy nő, mint a veszedelem, tavasszal a szekrényben felejtett kardigán már nem jó rá szeptemberben, hanem ahogy lép előre nap mint nap egy láthatatlan lépcsőn. Áprilisban még vígan átfutott csórén a nappalin, és fürdés előtt vetkőztetős játékot játszottunk (hogy ne lankadjon a mosdás iránti kedv), mikor is egyenként kellett a szabad-fogás szabályai szerint lebirkóznom róla a ruhadarabokat. Aztán egy nap, amikor beléptem hozzá, már a lehető legtermészetesebb szemérmességgel kapta az ágyéka elé a kezét, és félig nevetve, félig dühösen kiparancsolt a szobából. Pár hónapja még mi sem volt természetesebb, hogy a nappaliban játszik, az a második vagy inkább első szobája, most már arra kér, amikor belemélyed a papírhajtogatásba, hogy kilincsre zárjam be magam mögött az ajtót. És csak kopogtatással lehet belépni még akkor is, ha a leggyanúsabb zörejek, puffanások és döndülések szivárognak ki onnan.
Az egyik felünk bénultan áll, a másik virgoncan nevet. Minden nap vesztünk, és vele együtt minden nap nyerünk valamit: öles léptékkel alakul ki benne a leendő nagyfiú, kamasz, fiatalember, férfi, miközben a mi óránk még jócskán a kisfiút mutatja. De ki állná útját a robogó vonatnak? Bár a hasonlat nem egészen jó, mert van olyan trükk, amellyel a vonatot megállásra lehet kényszeríteni, netán ki is lehet siklatni. Ám itt jóval nagyobb erők kérik a maguk jussát, s mi fizetünk: majd minden héten leadunk valami régi, kedves gesztust, szófordulatot, és megkapjuk az újat.
A legtöbben ilyenkor döntenek úgy, hogy megpróbálják mindezt újra, kicsit már rutinosabban átélni egy új gyerek révén. Visszatekerni az órát, pontosabban egy újat venni a másik, a régi mellé, és kedv vagy igény szerint, hol ezt nézni, hol azt. Ismerik a mondást, csak az tudja a pontos időt, akinek egy órája van. Hacsak nem vesztegeti az idejét azzal, akárcsak a filmekben a sordöntő akciók előtt, hogy folyton összehangolja őket. Több óra káosz, több óra lehetőség. Némiképp ki lehet cselezni az idő egzaktságát, képlékennyé tenni a szigorát. Persze ez nem több önbecsapásnál, viszont az embernek – mint láthatjuk ezt nap mint nap a politikától a klímaváltozásig – ez néha jobban kell, mint a levegő. Illúziók nélkül még a Mátrixban sem termelték hatékonyan az emberelemek az áramot.
Dusi betöltötte a hetet, pár nap és a vorschule (iskola-előkészítő) után elkezdi az első osztályt. Kis lépés ez neki, felfoghatatlanul nagy nekünk. Viszont különösebb aggodalom nélkül engedjük át a bécsi magyar-német osztályba, egy pillanatig sem érzem úgy, hogy bekerült a „rendszerbe”, ahogy éreztem volna otthon, ahol az iskolai oktatás egyre inkább visszatükrözi azt a kizárólagosságot, amit a NER oly szépen, együttműködően és konzultatíve felépített. Már beszéltünk egy-két szülővel is az osztályból, ők is „idegenbe szakadt” honfitársak, akik hosszas svájci tartózkodás (már a gyerekek is ott születtek) után adtak egy esélyt az otthoni iskoláknak. Hazamentek, ám csakhamar kiderült, hogy a két elképzelés igen távol áll egymástól: a minden szempontból merevvé tett hazai sulik már nem tudják felszívni azokat, akik mást várnak el az iskolától, mint biflázást, hierarchiát, száraz tananyagot. Akik Takaróval ellentétben azt szeretnék, hogy jól érezze magát a gyerek az intézményben, mert akkor vélhetően tanulni is fog.
De úgy tűnik, hogy az otthoni óra is mást mutat, mint az itteni. Otthon már csak szigetek vannak egy-két elhivatott pedagógus körül, attól feljebb már csak az egyenfal egyentéglái, amelyek az illeszkedésnél többre aligha tanítanak. Persze aki figyel, tudni fogja, hol született Arany és mikor tört ki a második világháború, de a rendszer az ő óráját is visszaforgatja azokba a régmúlt időkbe, amikor az engedelmesség volt az érték és nem az önálló, még ha borzas gondolat. Nem a színek sokféleségéről beszéltek, a világ lehetőségekkel teli tágasságáról, hanem a kijelölt árnyalat fenségességéről. Szivárvány helyett narancs.
Nézem a Dusiban pergő időt, az enyémet és az övét, és arra gondolok, most nincs fontosabb annál, hogy ő találja meg a ritmusát. A lépéseit, amelyek majd elvezetik őt a céljához, a tévedéseihez és a sikereihez. És mindent megadnék érte, hogy ne más lökdösse a maga kottájából.
