Két meccsen annyit futballozott a magyar válogatott, ahány pontot és gólt szerzett. Semennyit. Lehet meneszteni Marco Rossit, mert Georges Leekenst ilyenkor már kivágta az MLSZ. Akárcsak Pintér Attilát. Az „angol” 0-4 még magyarázható a két oldal közti különbséggel – bár az ellenállás teljes hiánya, a vb-selejtező edzőmeccsé silányítása még azzal sem –, ám az albániai blamázst képtelenség kidumálni.
Kormányközeli oldalon nyilván az a tanulság, hogy kevés a szakajtónyi dohány, még több suska kell, mert a tizenegy éve szakadatlanul ömlő létől a hazai műfutball továbbra is fogyaszthatatlan pótlék maradt. S félúton nem lehet megállni a stadionépítésekkel sem, mivel hiába a felcsúti katedrális, valamint a kisvárdai, a mezőkövesdi vagy a paksi ékszerdoboz, idáig csak gagyi bizsu került abba. Talán, ha Balogunyomtól Ököritófülpösig sorakoznak a fényűző arénák... Ám egyelőre az a helyzet, hogy a szomorú vasárnap a fiúk igazodtak a helyszínhez, sikerült nekik megint mindent Elbasani.
Leírom a magyar összeállítást: Gulácsi (Dibusz) – Lang, Orbán, Szalai Attila – Botka (Varga), Kleinheisler (Nikolics), Nagy, Szoboszlai, Fiola – Gazdag (Sallói), Sallai (Hahn). Szóljon, aki bármelyiküktől látott valamit! Mármint azon túl, hogy Sallóitól helyből öt méterre pattant az engedetlen labda; Szalainak és Fiolának térképet kellett volna adni, mert nem tudta, hol van; Kleinheisler a sporttelep Z szektorába bombázott; Szoboszlai eltűnt, mintha nem a Balkánon, hanem a Bermuda-háromszögben játszották volna a mérkőzést; Willi Orbán pedig úgy beragadt a házigazdák ziccereinek egyikénél, akár a lehulló falevél a forró aszfaltba.
Az ellenfél a labdarúgás történetében először szerzett gólt a magyar válogatott ellen, jóllehet különösebben nem tört előre: hatvankilencedik a világranglistán. Hogy mennyire hiányos a szkipetárház, azt bizonyította Kumbulla ámulatba ejtő mutatványa: e játékos másfél méterről is az üres kapu fölé tudta emelni a labdát. Ilyen vetélytárs otthonában szenvedett, de rettenetesen a magyar társaság – csapatot nem mondanék –, amelynek produktuma szerfölött emlékeztetett az andorrai 0-1, a luxemburgi 1-2 vagy a chaplini gegekkel elárasztott horvátországi burleszk (0-3) alkalmával elővezetett teljesítményre.
Valamennyi vállalhatatlan.
Nem csoda, ha ott áll a válogatott, ahol az Eb-selejtezők hagyományos szakaszának végén szerénykedett: a kvalifikációs csoport negyedik helyén. Akkor Horvátország, Wales és Szlovákia előzte meg, most Anglia, Lengyelország és Albánia mögé szorul. Évtizednyi állami zsozsózápor után ott tartunk, hogy ezen az őszön a rigai futballsuli leiskolázta a felcsútit, a jereváni Ararát elintézte a zsetonnal és gólokkal szintén kitömött Fehérvárt, Albánia válogatottja pedig legyőzte Magyarországét. A két együttes közti eddigi gólkülönbség – stratégiai ágazati kényeztetés nélkül – 19-0 volt...
A huszonegyedik századi magyar labdarúgásban így húznak tizenkilencre lapot. Az uralkodó rezsimhez tartozó vagy ahhoz közeli futballspecialisták – úgynevezett szakírók, történészek, politikusok – rendre a mennyországot látják maguk előtt, amíg nem bizonyosodik be újra és újra, hogy sporttelepeket könnyebb emelni, mint futballt építeni. A lakosság egy részét szintén sikerül felhúzni, de a többség régóta teljes közönnyel figyeli, mi nem történik a modern idők poros magyar labdarúgásában. Ebben az esztendőben csak San Marino, Andorra és Ciprus csapatát múlta felül gigászi küzdelemben a válogatott. Azóta három-három döntetlen és vereség, 3-11-es gólkülönbség a mérleg. Viszont most újra Andorra következik, ráadásul itthon, talán újra ünnep lehet a mi utcánkban. (Habár nálunk vereség után is zeng a Himnusz.) Kétség sincs afelől, a lózungokat már bekészítették, bár így volt ez Elbánia előtt is. Az utóbbi évtizedben ugyanúgy, mint korábban. Csak ebben a dekádban a lóvéhoz hasonlóan a száj is nagyobb. Az LGT dalával: a törpe ordibál.
Ám fogadom, ha Andorrát ismét felülmúlja a címeres mezes csapat, sokan mernek máris újra nagyok lenni.
