Úgy adódott, hogy költözünk. A gyerekek felnőttek, kirepültek, s így a házunk is, kertünk is túl nagy lett: kisebbe megyünk.
A kisebb azt is jelenti, hogy meg kell válnunk a holmik egy részétől. Feleslegessé vált egy ifjúsági bútorgarnitúra, egy teljes szobabútor két heverővel, gáztűzhely, olajradiátor, no meg jó két-háromszáz könyv.
Mi sem könnyebb, gondoltam: számos egyházi és civil alapítvány vagy egyesület van, amely célul tűzte, hogy segít a rászorulókon, a hátrányos helyzetűeken. Megnéztem a honlapokat: szinte minden jótékonysági szervezet ígéri mind a bútorok, mind a könyvek begyűjtését és terítését. Elkezdtem tehát telefonálgatni és e-leveleket küldözgetni.
Nem untatom az olvasót mindenféle részletekkel, csak az eredményt közlöm: sehol nem vesznek át sem bútort, sem könyveket. (Az utóbbi állítást picit árnyalnám: akad, ahol könyveket átvesznek, de csak ha odaszállítom. Ez 100-150 kilométer távolságból eleve nem egyszerű, pláne, ha az ember közben költözésre készül, selejtez, csomagol, felújítási munkálatokat szervez, majd’ megőrül.)
Egyetlen sikeres próbálkozásom a Librihez fűződik. A cég egy pár évvel ezelőtti, karácsonyi adománygyűjtés tapasztalatai alapján most már minden nap átvesz a rászoruló iskolák, diákok által használható mese- és tankönyveket, kötelező irodalomként szereplő műveket, gyermek- és ifjúsági irodalmat. Nem állítom, hogy minden lehetséges megoldást sikerült felkutatnom, de tény: a próbálkozásaim közül ez volt az egyetlen, amelynél a honlapon olvasható ígéret, az ügyfélszolgálat tájékoztatója és a bolti dolgozók hozzáállása között nem volt semmilyen ellentmondás.
Ezzel szemben országos hírű alapítványok általános tájékoztatója ígér fűt-fát, segítőkészséget, szentekhez méltó magatartást, ám a potenciális adományozó csak egy kurta vakkantást kap (nem vesszük át, nem foglalkozunk vele), többnyire még a vitatható indoklást is megspórolva (teli a raktár, nincs fuvar). Még olyan is akad (holott bennük bíztam leginkább), ahol a kérdésre, mely szerint miért is hirdetik azt, amit nem teljesítenek, sem az országos hírű, politikai csatáktól sem visszariadó pap-elnök, sem a titkársága nem reagált, egy sort sem. Persze még ez is jobb, mint az erdélyi magyarokat támogató egyesület, ahonnan az a válasz érkezett, hogy én tartsam karban a honlapjukat…
Mindez, mármint az én kálváriám, tulajdonképpen lényegtelen. Ami a lényeg: a tapasztalatok alapján bizony megrendül az ember hite ezekben a jótékonysági szervezetekben, és felmerül a kérdés, hogy a hangzatos ígéretek kirakata mögött van-e bármilyen valós teljesítmény, vagy netán a díszletek csak arra kellenek, hogy megnyíljanak a szervezeti és magán pénzforrások.
A leglényeg pedig az, hogy a nincsteleneknek továbbra sem lesz bútora, a gyerekeiknek könyve, miközben az én holmim ügyeskedő handlék kezébe kerül, netán tüzelőként végzi.