Hosszú idő után jött vissza külföldről Budapestre. Milyennek látja most a várost, az országot?
Amikor távol vagyok, csak a hírek jutnak el hozzám, és azoknak a 90 százaléka mérhetetlenül dühössé tesz. Amikor viszont itt vagyok, inkább olyan emberekkel találkozom és olyan helyekre megyek, amiket szeretek, amik pozitív energiákat adnak. Most két év után először járok újra Budapesten, és hiába voltam már itt napok óta, mégis akkor éreztem úgy, hogy igazán megérkeztem, amikor múlt vasárnap elmentünk a Rudas fürdőbe, és végre alámerülhettem a termálvízbe a török kupola alatt. Akkor állt helyre igazán a kapcsolatom a hely szellemeivel és a föld alatti vizek istenségeivel, ami sokkal jobban hiányzott, mint amennyire korábban gondoltam.
Pedig egykor nagyon fontosak lehettek önnek, hiszen megalkotta a mitológiájukat. Vagy van bármi történelmi forrása a dunai sellők létezésének?
Én lettem volna a legboldogabb, ha a rendelkezésemre állnak olyan meglévő mítoszok, amikből dolgozni tudtam volna. Viszont az irodalomban pont az a szép, hogy ha valaminek nincs meg a története, akkor az ember meg tudja írni maga is. Az én dunai sellőim nem csak a legendás múltban voltak itt, de végigkísérik a város egész történelmét: ott vannak az első Duna-parti filmvetítéseken, felúsznak a csatornarendszeren üdvözölni Ferenc Józsefet, és tanúi annak is, amikor a folyó újra és újra megtelik halottakkal a háborúk és ostromok során.
Ez valahol arról szól, hogy ezek a mély, elemi tartalmak, amelyekkel minden táj és város rendelkezik, soha nem tűnnek el, illetve ahhoz nagyon keményen kell varázstalanítani egy helyet, hogy ez megtörténjen. Tulajdonképpen ezt a tragédiát jeleníti meg az utolsó fejezet, amikor a Duna elhagyja Budapestet, az üres folyómedret beépítik, és a sellőknek már csak a simára csiszolt csontkezei tartják az új épületeket – de akkor is azok tartják.
A könyvben vissza-visszatérő elem a város halottainak jelenléte. Drezdát – ahol él – milyen mértékben határozza meg, hogy a földdel tették egyenlővé 1945-ben?
Minden városnak megvan a maga strukturális alapjellemzője, ami meghatározza az egész működését. Velence rejtélyes labirintusjellege például abból származik, hogy soha nem arra tervezték, hogy az ember gyalog járjon-keljen benne, a csatornákon hajózva viszont teljesen tiszta és jól átlátható szerkezete van. Tehát itt ezt kell észben tartanod, ha meg akarod érteni a várost, pont úgy, ahogy Berlinben hiába tűnt el a fal már évtizedekkel ezelőtt, az, hogy annak idején valami a keleti vagy a nyugati felén volt, alapjaiban határoz meg rengeteg mindent. Drezdában ugyanez van a bombázással: akárhol jársz, mindig azon kell gondolkoznod, hogy amit látsz, az vajon eredeti-e, vagy valami olyan, amit utólag pótoltak ki és építettek újjá a bombázások után, amitől az egész városnak lesz egyfajta kísérteties jellege.
Budapestnél ez a szerkezeti alapjellemző az, hogy valójában nem egy, hanem két városról beszélünk. Ez nem feltétlenül evidens annak, aki először jön ide, de ha elmondod neki, rögtön egy csomó minden értelmet nyer. Budán és Pesten teljesen más a mentalitás – lásd a Térey által sokat idézett Márai-mondatot, miszerint „Budán lakni világnézet” – más a városszerkezet, a domborzat, az árak, az emberek. Az én regényemben egy pesti fiú szeret bele egy olyan francia lányba, aki bár nem tősgyökeres budai, mégis ide kötődik. A kettejük kapcsolatában pedig vastagon benne van az is, ahogyan az ember Pestről néz Budára.
Ez a lány nem csak budai, de francia is. A főhős franciául társalog vele, a szerző viszont nem segít minket lábjegyzetekkel.
Nagyon kevés konkrét dialógus van a könyvben; ami nem szabad függő beszédben van elmesélve, az egy fél A4-es oldalt sem töltene ki. Ezek a mondatok viszont mind azon a nyelven szerepelnek, amelyen elhangzanak: körülbelül két-három mondat magyarul, kettő angolul, négy-öt franciául. Amikor egy írott szövegbe bekerül egy idegen nyelvű részlet, az olyan, mint egy nyílt seb, a lábjegyzet a fordítással pedig a ragtapasz, amit sietve ráteszel. Betüremkedik a világodba valami idegen, ismeretlen dolog, és te rögtön domesztikálod, megszelídíted, amivel persze azonnal eltörlöd az idegenségét is. Az irodalom viszont elsősorban a nyílt sebek felmutatásáról szól, nem arról, hogy ezeket eltüntessük. A főhősöm egy többnyelvű figura, aki egy többnyelvű közegben él, amiben nem mindig olyan egyszerű eltájékozódnia még neki sem. És nem baj, ha ebből a nehézségből közvetlenül érzékel valamit az olvasó is.
A könyv tartalmaz öt, a francia lánynak, Christine-nek írt levelet, amelyek a Duna mitológiáját mesélik el. Az utolsó azzal a gondolattal játszik el, hogy egy bakonyi vulkánkitörés következtében a Duna elhagyja Budapestet – a hűlt helye pedig pont egy hatalmas, titkokkal teli sebet mutat.
Ez részben annak a metaforája, ahogy ez a szerelmi kapcsolat eltűnik a főszereplő életéből. Az igazi tragédia azonban nem a seb kinyílása, hanem a bezárulása: hogy az élet megy tovább. Eltűnik egy csodálatos folyó a városból, de ez pillanatokon belül ingatlanfejlesztési projektté válik, és az lesz a kérdés, hogy mit kezdünk a felszabaduló területtel, és mit építsünk rá.
De hát ez a folyó már nem is olyan szerves része a városnak, ezért sem akkora tragédia, ha eltűnik. Ezzel szemben Drezdában, az Elba partján például egy sok száz méteres ártér van hagyva még a belvárosban is, egy óriási zöld terület, amit mindenki használhat. Mintha itt a fűben feküdve csodálhatnánk a Parlamentet a túloldalon, ami előtt szintén hatalmas zöldterület lenne mindenféle kiülős helyekkel. Mindez nagyon jó hatással van a városra, és nagyon demokratikus: az Elba-parton egymás mellett heverésznek, sétálnak a hipszterek, melósok, kismamák, punkok és nyugdíjasok – a folyó mindenkié.
A regény elején az idézetfalon szerepel egy Milton-mottó is az Elveszett Paradicsomból, amikor a Sátán az Alvilágba megérkezve azt mondja: az elme bármilyen helyből csinálhat mennyet és poklot is. Vagyis az, hogy hogyan használsz egy helyet, hogyan állsz hozzá, az határozza meg igazán, hogy neked mit fog jelenteni. Akárhányszor Budapesten vagy Magyarországon járok, mindig úgy érzem, hogy ez a hely lehetne akár mennyország is, mi mégis pokollá tettük a magunk és egymás számára. Ez az egyik fő oka annak, hogy ma már nem a Duna, hanem a Spree és az Elba partján élek.
Miért egy fiú és egy lány szerelmi története bontakozik ki a regényben, amelyben egyébként megjelenik egy fontos azonos nemű kapcsolat – csak nem egy tipikus szinten?
Már a legelső irodalmi publikációim idején sem titkoltam, hogy a férfiakhoz vonzódom, és ennek kapcsán hamar éreztem kialakulni felém egy olyan elvárást, hogy az első regényemnek egy szép homoszexuális szerelem kellene, hogy a témája legyen majd – volt, aki egyenesen a „nagy magyar melegregény” megírását várta tőlem, ami azért is abszurdum, mert ezt már régen megírta Nádas Péter az Emlékiratok könyvével. Amikor pedig az ember érez egy ilyen elvárást, akkor íróként a legfontosabb feladata és kötelessége nem megfelelni neki.
Amikor a többségi társadalom elkezd befogadni egy kisebbséget, akkor azzal kezdi, hogy ad neki egy történetet – de csak egyetlenegyet, és aztán a kisebbség minden egyes tagjától csakis erre az egyetlen történetre kíváncsi újra és újra. Ez a bevándorlóknál mondjuk az, hogy valaki borzalmas traumák után megérkezik a békés Nyugatra, ahol hirtelen minden nagyon szép és jó és furcsa, de némi csetlés-botlás után és néhány jószándékú nyugati segítségének köszönhetően végül megtanulja a nyelvet, és sikeresen integrálódik, olyanná válva, mint mindenki más. De mi van akkor, ha valakinek egyébként remek élete volt a szülőhazájában, és mondjuk munka vagy szerelem miatt költözött máshová, ahol nem is érzi igazán jól magát? Ez is egy bevándorlási történet, mégis sokkal kevesebb ilyenről hallunk.
A homoszexualitással ugyanez a helyzet: a nekünk kiutalt történet egy érzékeny fiúról szól, aki érzi, hogy más, aztán hosszas vívódás után felvállalja önmagát, coming-outol a szüleinek és a barátainak, végül pedig megtalálja a szerelmet, lehetőleg egy olyan kapcsolat keretében, ami a résztvevők azonos neműségétől eltekintve minden elemében megfelel a monogám, konzervatív, polgári házasságeszménynek. Aminél unalmasabb történet persze nem nagyon van, főleg, hogy harmincmilliószor hallottuk már.
Miközben a szokványostól eltérő szexualitással rendelkező emberek hihetetlenül sokfélék, ezerféle elmesélhető történettel. Engem például ennél sokkal jobban érdekelt, hogy mi lenne, ha nekem és a páromnak történetesen lenne egy gyerekünk. És hogyan kezelnénk mondjuk azt a helyzetet, hogy ott ülünk az igazgatói irodában, mert a fiunk éppen laposra vert valakit az iskolaudvaron egy homofób megjegyzés miatt. Hogyan feszülne egymásnak bennünk az erőszakot mélyen megvető meggyőződés meg a cinkos apai büszkeség.
Nemcsak nagy magyar melegregény nem lett a Víziváros, de a hőse hosszan fejtegeti a regényben, hogy amúgy miért nem kedveli a homoszexuálisokat.
A mostani, nagyon kiélezett politikai helyzetben, ahogy a lövészárkok mélyülnek, a belső kritikának, reflexiónak egyre kevesebb terep jut. De hát aki az én könyvemet a kezébe veszi, azt már nem valószínű, hogy arról kellene győzködni, hogy a melegséggel nincsen semmi baj – ha viszont ebben egyetértünk, akkor már beszélhetünk ezeknek az identitásoknak a finomságairól, ellentmondásairól, vicces, ironikus, sőt akár kevésbé szimpatikus vonásairól is. Ha ugyanis az ember defenzív pozícióból ír a melegségről, ezeket az aspektusokat hamar elfedi az öncenzúra. Ebből a szempontból jó, hogy a regény nagy részét még nyolc évvel ezelőtt írtam – ma már sokkal dühösebb lennék, ami nem biztos, hogy a regénynek a javára vált volna. Mert hát arról, hogy aki homofób, az egy faszfej, arról nem érdemes regényt írni.
Ha egy sztereotípiáktól sújtott kisebbség tagjaként te azzal reagálsz az ellened ért támadásokra, hogy újra és újra ugyanazt a kívülről kapott történetet meséled el saját magadról, akkor valójában megadtad magad, mert ezzel azt mondod, hogy te tényleg az a klisé vagy, ahogyan azok gondolkodnak rólad, akik egyébként el akarnak pusztítani.
Ezt a könyvet nyolc éve írta, egyfajta hommage-ként Budapestnek, majd elhagyta a várost, ahogy a Duna az emlegetett fejezetben. Milyen volt most visszatérni ennek a könyvnek a bemutatójára?
A regény nagy részét 2013-ban írtam meg, amikor még nem sejtettem, hogy valaha is elmegyek innen. A tavalyi év elején fejeztem be, írtam át és öntöttem végső formába, ami érdekes helyzetet teremtett, mert a nyolc évvel korábbi önmagam társszerzőjeként és szerkesztőjeként kellett dolgoznom. Ez a könyv tulajdonképpen egy búcsúszimfónia első tétele – jövőre még megjelenik egy gyűjteményes kötetem a magyar nyelven írott verseimből, utána viszont fogalmam sincs, hogy mit és milyen nyelven fogok írni a jövőben.
Az, hogy ezt a regényt ennyi év után befejeztem, fontos része annak a gyászmunkának is, amit közvetlenül a Budapestről való elköltözésem után nem volt alkalmam elvégezni. Arról is szólt, hogy ezt a fékezhetetlen agyvelejű, megveszekedetten romantikus, néhol idegesítő, de talán szerethető a figurát, aki én voltam és aki elkezdte írni ezt a regényt, ezzel a könyvvel összefoglaljam, megünnepeljem – és aztán elengedjem.
