Ismeretlenségben az ismerőst - Interjú Lázár Bence Andrással

A lehetetlenről beszélni szinte lehetetlen. A nyelv azonban sok mindenre képes – egészen hétköznapi módon vethet fel komoly filozófiai kérdéseket. A költészet Lázár Bence András szerint erre a legalkalmasabb. A költővel ennek mikéntjéről, az egyetlen nőről és a fehér városról is beszélgettünk frissen megjelent, Kávé, tejjel című kötete kapcsán.

Örömmel konstatáltam, hogy az új kötetben közölt versek egy része elsőként még a Nyitott mondatban jelent meg, így az Apofázis című is. Sokáig ezen a munkacímen futott a most megjelent Kávé, tejjel kötet. A címváltoztatással együtt járt-e a koncepció újragondolása is?

A kötetbe került versek döntően két év alatt, 2019–2020-ban íródtak. Akkoriban sokat olvastam az algír-francia filozófus Jacques Derrida műveit, az értelmezését a lehetetlen lehetetlenjéről való beszédről. Közte az apofázis retorikai alakzatról, ami úgy ragadható meg, hogy az épp kimondott állítás egyben tagadja is azt, amit valójában mégis állít. Számomra a költészet is olyan eszköz, amivel olyasmit lehet kifejezni, amit mással nem nagyon. Nekem a költészet a legmagasabb művészet, a művészetek matematikája. A kötet előzetes koncepciója az volt, hogy a versek olyan kérdésekről szóljanak, és oly módon sejtessék rájuk a válaszokat, amik más beszédmódok által nem lehetnek. Ám ahogy a versek íródtak, a költői nyelvem egyre inkább visszatért a hétköznapi beszédmódhoz, az apofázis pedig háttérbe került. A hétköznapiság lett a meghatározó, amit a végső címválasztás is kihangsúlyoz.

Annak idején, az első kötete megjelenése táján Borbély Szilárd egy laudációval felérő írásában úgy fogalmazott, hogy „Üdítő ez a szabad hang”, ami az ön költészetét jellemzi, kiemelve a világábrázolást és az emlékezetet megmozgató nyelvi közvetítettség finom reflektáltságát. Mennyire érezte ezt magáénak akkor, s mennyire most, egy évtized múltán?

Az első kötetem verseinek java része 16–18 éves koromban íródott, amikor még kevés rálátásom volt mind a kortárs, mind általában a világirodalomra – a szavak egészen szabadon jöttek. Így amit akkor Borbély Szilárd megfogalmazott, fokozottan magaménak éreztem. Sőt a meglátáshoz mindig is próbáltam visszatérni és igazodni. Így történt ez most is, miután a Rendszeres bonctan és a Kezdődjön ezzel kötetek nyelvi kísérleteit ma már kicsit magamtól idegennek gondolom.

Akkor a négy kötet semmiképp sem ívként, hanem inkább törések mentén értelmezhető?

Lineárisként vagy egy szép exponenciális ívként biztos nem tudnám leírni, sem az eszközök, sem a nyelv, sem a minőség szempontjából. Mindegyik kötet más. A másodikban a testiség talán túlzóan jelenik meg, a harmadikban a nyelvi eszközökkel kísérleteztem elsősorban, de már ott érezhető volt, hogy a sajátnak tartott költői nyelvem erősen visszakívánkozik. Most az új kötetnél ismét ez dominál, ahogy az elsőnél, csak már jóval ügyesebb, kiforrottabb eszközhasználattal.

A tudat, az érzékelés korlátozottsága gyakorló orvosként és oktatóként, pszichiáterként nem csak nyelvi tapasztalat az ön számára. A természettudományos és a nyelvi, költői, artisztikus gyakorlat mennyire kerül fedésbe egymással?

Az orvostudománynak is megvannak a kérdései és a válaszai a kisebb-nagyobb filozófiai és lételméleti kérdésekre. A művészet azonban egészen más eszközökkel dolgozik, mint a tudomány, az eltérő eszközkészletük függvényében ezért nemcsak a válaszaik, de a kérdéseik is különböznek.

Az orvostudományi nyelvhasználat azonban vitathatatlanul beleivódott a költői gyakorlatába – nem nagyon tudok említeni más alkotót, akinél olvastam volna a bolygóidegről, a belső szemizomról, a füstölgő gégecsőről vagy az asztigmáról. A Kávé, tejjel verseiből számomra egyértelmű: a szerzőjük tisztában van az anatómiával.

Az biztos, hogy az anatómiai szóhasználat, s így a testiség – ahogy említettem – a Rendszeres bonctan című kötetemben a maximumra lett tolva – köszönhetően annak, hogy az orvosi egyetemista éveim alatt íródtak a versei. De azt gondolom, ez mára jócskán letisztult, ezek a szavak minden különösebb erőltetés, túlzás nélkül a költői nyelviségem részei, szervesülten a versekben.

Az orvosi fehér köpeny után akkor irányítsuk a figyelmünket a versekben rendre feltűnő fehér városra, amik a Lisszabonhoz fűződő viszonyát tükrözik! Honnan ered ez a kapcsolat és miként jellemezné?

Az egyetem végén két és fél hónapot töltöttem gyakorlaton a városban, egy belvárosi kis garzonban. Teljesen egyedül. Volt időm magammal, a várossal és a portugál költőkkel foglalkozni, mindenekelőtt Pessoával. Nagyon fontos, örökre meghatározó időszak volt ez számomra, s ezekké lett a város is. Így épült be a lírámba. Azóta vagy ötször látogattam még el Lisszabonba, s még mindig rengeteg mindent ad nekem a város.

Térjünk vissza Portugáliából Magyarországra: „nézd a magyart hogy kerül / zsidót lát meg fasisztát / büdös komcsit nagypolgárt // nem baj kérlek ne láss vétket / hisz így szeretlek én is téged…” A Kishazám című verse igen sajátos ritmussal és politikai felhanggal bír.

Igen, nevezhető akár politikai versnek is. Az indulat mindenképpen tükröződik benne. Egy kísérleti nyelvhasználat lenyomata, s a sorozat egyetlen darabja, mely végül a kötetbe került.

A felforgató hazafias vers mellett a kötet jó része a szerelmi költészet körébe sorolható. De ezek sem a hagyományos módon vallanak az érzelmekről, hanem a nyelvi közvetítettség és az összefonódás lehetetlen lehetőségei szempontjából. Hogy lesz/nem lesz kettőből egy?

A szerelmi líra némi túlsúlya az új kötetben valóban megfigyelhető. De ami különleges benne, az az, hogy ezúttal a lírai nő „az egyetlenegy nő”, a versek a feleségemhez íródtak. Arra akár pszichiáterként is utalhatok, hogy mennyire fontos a nyelvi megfoghatóság a párkapcsolaton keresztül, hiszen ilyen szoros kapocs két ember között kevés van.

A genetikailag meghatározott kapcsolatokban (szülő, testvér, gyerek) a bizonyosság mindig ott van, legyen bármilyen rossz is a viszony, összetartoznak. Ha azonban választasz valakit, aki téged választ, nagyon izgalmas, mert ez esetben két ismeretlen találkozik, s ebben az ismeretlenségben kell megtalálni az ismerőst, ami aztán bizonyossággá válhat. A versekben persze nyelvjátékos módon.

Az sem volt komolytalan játék, amikor 2017-ben a Független Mentorhálózat keretében három költő mentorja lett. Mit helyezett a tanítás fókuszába?

A diskurzus főleg az interneten zajlott, mert ketten budapestiek, a harmadikuk pedig pécsi volt. Leginkább a tájékozódásukban segítettem, olvasnivalókkal láttam el őket, valamint a küldött verseiket elemeztük. Olyan általam fontosnak ítélt szerzőket és műveket javasoltam nekik, amik számomra is meghatározóak voltak a költői indulásomnál, és sokat lehet belőlük, általuk tanulni. Leginkább kortársakat ajánlottam, hiszen egy középiskolás éveit taposó fiatalnak nincs rálátása az élő költészetre, és ez érződik is a verseiken, miközben ha már az általános iskolákban is kortárs szerzők műveivel találkoznának, az a sokkal fejlettebb nyelvi kultúrájukat és a versírói indulásukat is elősegítené.

+1 kérdés

Úgy tudom, mindig is kacérkodott a próza- és drámaírással, ám a megjelent kötetei alapján ez még mindig csak terv. A sok ügyeleti idő gátolja ebben?

Nagyon foglalkoztat mindkettő, de a prózához, valóban, a sok teendőm miatt nem jut időm. Bár be kell látnom, egyelőre türelmem sincs hozzá. A drámaírás elérhetőbbnek tetszik, nagyon régi vágyam, de sajnálom rá az időt a költészettől. Hiszen drámaíráskor máshogy kell gondolkodni, és más nyelvet használni, az átállás pedig szintén időigényes.