„2016-ban megjelent egy kis könyv Törökországban, amely két jelentős személy levelezésének egy részét tartalmazta. Egyikük Sir Gerard Clauson, aki a brit Gyarmatügyi Hivatal helyettes államtitkára volt 1941 és 1951 között, ott töltött évei után ütötték lovaggá. Emellett pedig – miután fiatal korában Cipruson, ahol apja brit főbiztosként szolgált, és megtanult törökül –, mintegy kedvtelésből, belemerült a turkológiába, és idővel az altáji nyelvtudomány kiemelkedő művelőjévé vált.
Leveleinek címzettje pedig nem más, mint Leonyid Pavlovics Potapov, a neves etnográfus, turkológus, aki elmondhatta, hogy személyesen Sztálintól kapott Sztálin-díjat az altajok történetéről írt munkájáért. Kutatómunkája során nemzetiségi sámánista szertartásokat is feltárt, számba vett, melyek között nem egy csecsemőáldozatot követelt. És szakértelmével segítette az 1944-ben annektált Tuva pacifikálását. Mikor Clauson a XIII. század előtti török nyelvek szótárán dolgozott, Potapovhoz fordult, aki oroszországi adatokkal segítette munkáját. Baráti hangú szakmai levelezésük 1954-től Clauson haláláig, 1974-ig tartott.”
Nem teljesen világos azonnal, miért meséli el hangsúlyosan ezt a történetet Dobrovits Mihály turkológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, mikor Afganisztán kapcsán beszélgetni kezdünk a függetlenedő „harmadik” világban zajló folyamatokról, az egyre inkább globális hatásúnak látszó kulturális, politikai változásokról. Pedig a példázatból szépen felsejlik a birodalmi perifériák feletti hatalomgyakorlás klasszikus európai modellje.
Miközben a centrum tanult képviselői meg vannak győződve országuk társadalmi rendjének, szellemi értékeinek, tudományának felsőbbrendűségéről, egyfajta „felsőbbrendű magaslatról” figyelik az alávetett, elmaradott területek, civilizációk működését, hagyományait, nyelvét, etnikai összetételét. És politikai szolgálatban ismereteik mentén segítik a hatalom fenntartását. Egymással pedig a területfelosztási perpatvarok ellenére is jól szót értenek, hiszen azonos helyzetben vannak, közös nyelvet beszélnek.
„Távolról nézve ez alapvetően egy közös eszmékben hívő világ volt – folytatja Dobrovits Mihály. – Nagyjából az 1980-as évekig még összetartotta a második világháborút követő újjáépítési konjunktúra, a konszolidáció, és a részben átmentett kulturális örökség. 1968 ugyan megrázkódtatást jelentett, de mégis úgy nézett ki, hogy ezt a glóbuszt egyfajta közös kultúrát valló politikai-gazdasági elit tartja kézben.
Amelynek ismeretei, világlátása még a katonai konfliktusokat okozó érdekellentétek mellett is hasonló volt. Igaz, létezett egy különutas ország, Kína a kulturális forradalommal, de ideológiailag az is ezer szállal kapcsolódott a centrumok értékrendjéhez. Az iráni iszlám forradalom első ideológusai, a Vörös Khmer több vezetője Párizsban tanult. Egyszóval, úgy tűnt, él egy törvény, amely ugyan olykor itt-ott felfeslik, de mindenki kénytelen betartani, vagy ha nem teszi, mert például nem tetszik a helyzete, amit a nagyhatalmak leosztottak neki a világháború után, akkor betartatják vele. És ennek érdekében a centrum tagjai folyamatosan egyeztettek egymás között, igen gyakran személyes és baráti szinten.
Ahogy Clauson levelezett Potapovval – 1956-ban vagy 1968-ban.”
A szakértő nem tesz említést a hidegháborúról, nem tekinti szakítóerőnek a szovjet tömböt. De némi töprengés után elfogadhatja az ember, hogy a közelítés kontextusában valóban nem volt az. Hiszen a szociáldemokrácia, a kommunizmus eszméje szintén a centrum civilizációjának terméke, messziről nézve a felvilágosodás, a polgári fejlődés egyik lehetséges alternatívája, és kudarca esetén viszonylag egyszerű a visszacsatlakozás a létező modellekhez, amit a valóság 1989 után igazolt is. A hidegháború az ideológiák és a társadalmi modellek vetélkedése ellenére a politikai-kulturális centrum belső hatalmi konfliktusának tekinthető.
Hetek alatt
A világrend megingását igazán markánsan az iráni iszlám forradalom jelezte. Dobrovits Mihály véleménye szerint igencsak váratlanul: „Senki nem hitte, maga a sah, Mohamed Reza Pahlavi sem, hogy a rendszer vele együtt meg fog bukni. Hiszen a kőolajkészleteket államosító miniszterelnök, Mohammed Moszadek brit és amerikai szervezésű megbuktatása után a Pahlavi vezette »fehér forradalom« egy polietnikus, szinte törzsi-nemzetségi rendszerű országból, amely néhány nagy kereskedővárosával sem különbözött sokban Afganisztántól, egy ázsiai szinten premodern, prosperáló államot hozott létre. És az uralkodó hitt abban, hogy a modernizáció, a jólét lassan le fog szivárogni a társadalom mélyebb, nyomorgó rétegeibe. Ám elkövetett egy hibát.
Az 1501-ben alapított iráni állam lényegében a síita iszlám talaján jött létre. A sah pedig az autokratikus modernizálás során szembefordult a vallási hagyományokkal. Megpróbált egy perzsa nacionalista rendszert felépíteni, az időszámítást is átalakította: Mohamed Mekkából Medinába vándorlásának éve helyett az Akhaimenida birodalom kezdetéhez igazította. Igyekezett a vallási jelképeket is eltörölni. Ám a köznép továbbra is hitt a vallásában, ragaszkodott hozzá, különösen a sah diktatúrájával szemben, mert a fejlődésből az ország nagy részén leginkább a titkosrendőri és katonai elnyomást lehetett érzékelni. De mecsetekhez nem mertek nyúlni. Úgyhogy az iráni iszlám klérus kitalált egy zseniális ötletet: Gyertek be a mecsetbe! És így a mecsetek lettek az ellenzéki erők gyülekezőhelyei is. A rendszerkritikus értelmiségtől kezdve a Tudeh-párt kommunistáin, az európai baloldalt követő felkelőkön át a mudzsáhidokig és a vallási vezetőkig mindenki ott ült. És lassan megszerveződtek a rezsim elleni mozgalmak, csoportok, amelyek közül végül az iszlamisták bizonyultak a legerősebbnek.
A rendszer bukására mégsem számított senki. Egy évvel az iszlám forradalom előtt, mikor az Egyesült Államok kivont egymillió amerikai szakembert és katonát Iránból, Carter helyzetelemzésre odaküldte a térség legjelentősebb amerikai szakértőjét, Richard Nelson Frye-t, aki jelentette, hogy nyugalom, a rezsim stabil. Mellesleg a magyar hírszerzés ugyanígy látta a helyzetet. Aztán, szinte éppúgy, mint most Afganisztánban, hetek alatt következett be az összeomlás. A modernizáció híveinek már kevés volt, amit a sah kínált, az értelmiségnek elege lett a szűk mozgástérből, a köznépnek pedig a nyomorból, különösen az elit habzsi-dőzsijének fényében. Az iszlamisták áttekinthető gazdasági és szabadabb politikai rendszert ígértek. Az ország mögéjük állt.”
A demokrácia mint fedősztori
A harmadik világ egyik jelentős állama saját tradíciói mentén kiszakadt az addigi világrendből. Ez új stratégiák kidolgozását követelte volna a vezető hatalmaktól, hiszen a gyarmatbirodalmak helyén, sokszor mesterséges határok mentén létrejött-létrehozott országok vezetését a helyi elitekre, Nyugaton tanult vezetőkre bízták, abban a reményben, hogy képesek lesznek közvetíteni a modernizációt, a demokráciát, amihez el kell fogadniuk a külső befolyásolást. Az iráni események épp arra figyelmeztettek, hogy ez meglehetősen idealista elképzelés.
„Mikor egyetemista voltam, bejártam arab szakos órákra – meséli Dobrovits –, ahol azt magyarázták, hogy jelen pillanatban nincs egységes arab köznyelv, de idővel az egyiptomi az lesz. Senkinek nem jutott eszébe, hogy Egyiptom nem tekinti magát arabnak, részben ezért is köt különbékét Izraellel, és az egész arab világ utálja. Szép elképzelés volt demokráciát csinálni a harmadik világban, Afrikában, létre is jöttek a liberális meg baloldali pártok, csak hát a valóságban gyakran etnikai ellentéteket fedtek le. Angolában a dél-afrikai, amerikai támogatottságú UNITA és a szovjetbarát MPLA küzdelme etnikai polgárháború volt, Zimbabwében a földműves és a nomád népcsoport harcolt egymással a nagyhatalmak politikai színezetében.”
Még Tádzsikisztánban is
A második világháború után törvényszerű volt, hogy a két győztes, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kiszorítja az európai hatalmakat a gyarmataikról. (Azok is ezt tették ellenfeleikkel az első világégés után.) Csak elhitték, hogy egyszerűen külső befolyással, ideológiájuk mentén, „közvetítőkkel” érvényesíthetik érdekeiket a „felszabadult”, „függetlenné” vált területeken. Ez az úgynevezett „neokolonializmus” nem hozott igazi politikai stabilitást, felszínre törtek a harmadik világ országainak belső, valódi társadalmi-etnikai szerkezetükből és kulturális tradícióikból fakadó ellentmondásai, amelyeket a távolból nem lehet kezelni. Pedig a szovjeteknek volt pozitív „kolonialista” tapasztalatuk. Saját birodalmuk közép-ázsiai részét sikeresen kézben tartották, és terelgették a modernizáció útján. Jelen voltak, ismerték a terepet, etnikailag viszonylag jól alakították ki a tagköztársasági, s azon belül az autonóm köztársasági és kisebb tartományi határokat.
„Afganisztánnal szemben, még Tádzsikisztánban is sikerült stabilizálniuk egy helyi központi hatalmat – jelenti ki a turkológus. – A térség népei kettős tudatúak lettek. Saját tradícióik mellett kezdték befogadni az orosz-európai kultúrát. A szovjet rendszer helyi elitjét Moszvában képezték ki, és az út a legalsó rétegek előtt is nyitva állt. A betagozódásban persze nyilván komoly szerepet játszott a győztes világháború közös élménye is. Ám a »neokolonialista« lavírozás, rendszerexport a szovjeteknek sem ment. Amikor meggondolatlanul beavatkoztak az afganisztáni polgárháborúba, kudarcot szenvedtek.
Kényszerűen pozitív
Mindezzel együtt Dobrovits úgy véli, az egykor közös eszméket képviselő világrend átalakulásában annak volt döntő szerepe, hogy az 1980-as években, a neokonzervatív fordulat idején maga a centrum, a nyugati civilizáció is megváltozott. „Elegendő megnézni, mi történt a kultúrában.
A klasszikus európai műveltséget, értékrendeket, társadalmi víziókat felülírta a fogyasztói tömegkultúra. És hát lebomlott a nagyipari kultúra, amelynek a harmadik világ amúgy egyoldalú beszállítója volt. Nincs tovább hova, mit beszállítani. A kiszámítható pályán mozgó vendégmunkások helyére lassan beáramlott egy vegyes kultúrájú, »szabad« munkaerő, amelyet a demokratikus államok nehezen tudnak szocializálni. Az a fajta kiegyensúlyozott fejlődésben bízó, szociálisan érzékeny rendszer, amelyet Lyndon B. Johnson elnök Nagyszerű Társadalomnak nevezett, az 1980-as évek óta a szemünk láttára omlik össze. És ezzel párhuzamosan fölöslegessé válik és megszűnőben van az a gyakorlat, hogy a világhatalmak a saját politikai érdekeik mentén szponzorálják a harmadik világ országait. Nincs rá pénz.”
Vajon az átalakulás zavarosnak tűnő folyamatai mennyire jelentenek veszélyt a mi világunk biztonságára? Dobrovits Mihály mélyet sóhajt: „Úgy látom, egy új konszolidáció elé nézünk, mert ezt a gazdaság ki fogja kényszeríteni. Túl közel vagyunk már egymáshoz. És pont attól fognak leszivárogni a civilizációs értékek, ha a fejlődő világ kicsit magára marad, és kiérleli a valóságához, hagyományaihoz illő társadalmait. Mikor a NATO bevonult Afganisztánba, egyfelől kiegyezett a feudális tartományurakkal, másfelől pedig osztogatta az »ingyen levest«. Ami mögött vidáman lehetett polgárháborúzgatni. Ezért az afganisztáni kivonulás kényszerűen pozitív fejlemény.
A lényeg, hogy nem lehet egy országot negyven évig gyámság alatt tartani úgy, hogy a fedele alatt zajlik egy népvándorlás és egy etnikai-vallási polgárháború. Vagy képesek lesznek saját magukat megszervezni, vagy ha nem, isten irgalmazzon nekik. És nekünk is.”
