A kelet-horvátországi Vukovár 87 napos ostrom 1991 augusztusa és novembere közt zajlott. A várost a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és különféle szerb paramilitáris erők ostromolták. A horvátországi háború előtt a barokk város virágzó, sokszínű település volt, melyet zömében horvátok, szerbek, de más népek, köztük magyarok is jelentős számban laktak. Vukovárt a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) körülbelül 1800 könnyű fegyverzetű katonája és civil önkéntesek védték a JNA 36 000 katonája és a nehézfegyverzetű szerb harcosok ellen. A csata alatt volt olyan nap, amikor 12 000 tüzérségi eszköz, köztük rakéták és repeszgránátok csapódtak be a városban. Ez volt abban az időben Európa legpusztítóbb és leghosszabb csatája, és a második világháború óta Vukovár volt az első nagyobb európai város, amelyet teljesen leromboltak. Amikor a város 1991. november 18-án elesett, a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és legalább 31 000 polgári lakost deportáltak a városból és környékéről. Vukovárt etnikai tisztogatás keretén belül szerbbé tették, és a függetlenségét kikiáltó Krajinai Szerb Köztársaság része lett. Számos szerb katonai és politikai vezetőt – köztük Miloševićet – később elítélték háborús bűnök miatt, melyeket a csata alatt vagy az után követtek el; többen közülük börtönbe is kerültek. Mindez ma már történelem – a Wikipédián is olvasható.
Amikor azon a verőfényes szeptember eleji napon egy háromhetes görögországi nyaralásból hazafelé tartva Újvidékről Eszék felé igyekeztünk, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy alig másfél óra múlva a Vukovár ostromára készülő Jugoszláv Néphadsereg foglyai leszünk.
Foglyai vagy inkább hívatlan vendégei? – ezt még ma, amikor életem legnagyobb kalandját igyekszem felidézni, sem tudom igazán eldönteni. De alighanem a bennünket elfogó (vendégül látó?) katonák sem tudták akkor. A legrövidebb utat választva, közvetlenül a Duna jobb partján Beočin felé haladva akartuk megközelíteni Vukovárt. A békés Duna-parti falvakban semmi sem utalt arra, hogy csak néhány kilométerre vagyunk a fronttól. A fronttól, amiről mi a barátnőmmel persze mit sem tudtunk, hiszen a görög szigeteken barangolva nem néztünk tévét, nem került kezünkbe újság. Így aztán nem sejtettük, hogy a Jugoszláv Néphadsereg felvonult az elszakadt Horvátország ellen. Kivétel nélkül minden községben kitűzték a kockás horvát zászlót, ám egyetlen táblát, feliratot sem láttunk, amely arra figyelmeztetett volna, hogy ne tovább! Iloknál, a Duna-hídnál pillantottuk meg az első tankot egy homokzsákokból emelt gépágyú-lőállás mellett. A zászlórúdon viszont jugoszláv lobogót lengetett a szél. Mohovónál félre voltak húzva a vasból és betonból eszkábált tankcsapdák. Opatovacot elhagyva az útkanyarban két szétlőtt autóbusz látványa sem volt elég ahhoz, hogy visszafordulásra bírjon bennünket. Ha nem is könnyen, de sikerült a kocsival átszlalomoznunk a kiégett, szétszórt járműroncsok között. Sotin már kísértetfalu benyomását keltette. A menekülő lakosok még az állatokat is hátrahagyták. Itt már nem csupán kézifegyverektől származó lövésnyomokat lehetett látni, hanem ágyú- és aknatalálatoktól üszkös falakat, beszakadt háztetőket is, a faluból kivezető út ötven méter után eltűnt. Tengelyük körül megfordult lánctalpasok csigavonalát lehetett csak kivenni.
Hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, a két ember magas szőlőlugasokból tankok ágyúcsövei szegeződtek ránk. Először csak három, aztán egyre több. A legközelebbi felénk irányította a géppuskáját is. Jugoszláv kiskatonák vették körül autónkat. Egy ideig eltartott, amíg megértették, hogy magyarok vagyunk. Ekkor egyikük hangosan azt kiáltotta, hogy Virág, Virág, mire a szőlőbe ásott lövészárokból egy szemüveges, pattanásos katona bújt elő. Hiába tudott, az istennek sem mert megszólalni magyarul. Közben odaért két parancsnokforma, egyikőjük, egy Svejk-szerű potrohos figura, alighanem őrmester lehetett, két honvéddel módszeresen kirámoltatta a kocsit. Virág síri hangon odasúgta, hogy fegyver után kutatnak. Hitetlenkedve csóválta a fejét az őrmester, amikor Virág fordította neki, amit mondtunk, hogy mi csak turisták vagyunk, és Görögországból igyekszünk haza. S hogy miért erre jöttünk? Mert Mohácsra szeretnénk eljutni a nővéremhez, magyaráztuk. Svejk arcára volt írva, hogy nem hisz nekünk, útleveleinket zubbonya felső zsebébe süllyesztette, és merőn bámult bennünket. Most mondjuk meg, hol a fegyver, suttogta nyakát behúzva Virág, aki továbbra sem mert ránk nézni, mert ha ők találják meg, abból nagy bajunk lesz. Az egyik túlbuzgó katona két góliát-elemet, mint valami corpus delictit vitt oda az őrmesternek, akárha egy pokolgép tartozéka lenne. A szétszedett kocsi, a bevont útlevél, Svejk sunyi pillantásai nem sok jóval kecsegtettek. Fogalmunk sem volt, mi a tervük velünk.
A nagy tanácstalanságnak egy Sotin felől érkező harckocsi vetett véget. Georgi, Georgi! – kiáltotta megkönnyebbülve az őrmester a tankból kihajoló egyenruhás felé. Virág is kicsit hangosabban mondta már, hogy végre, itt a kapitány, aki ráadásul félig magyar, s beszéli is a nyelvünket. A fiatal, jóképű százados, mintha egy háborús filmből került volna ide. Neki is elmondtuk, hogy mi történt velünk. Nem tartott bennünket normálisnak, hogy éppen erre támadt kedvünk autózni. Lehordta beosztottjait is, hogy miért éppen a földút közepén pakoltak ki bennünket, hiszen itt valamennyien kiváló célpontul szolgálunk a horvát orvlövészeknek. A főhadiszállásra kísértek bennünket, ami a hatalmas szőlő közepén álló tanyaépület volt. Szétlőtt fala arra utalt, hogy a szövetségi katonák harcban foglalhatták el. Fogság? Fekete atlétatrikós katona szervírozta a törökösen főzött kávét, kupicákat rakott elénk a pálinkának és a közeli elhagyott hotelből rekvirált rumpuncsnak. A kapitány már mosolygott, a hagyományos jugó vendégszeretetet emlegette, bizonygatva, hogy hihetetlen szerencsénk volt. Innentől kezdve ugyanis a pár kilométerre fekvő Vukovárig alá van aknázva az út, s ha ők nem állítanak meg bennünket, már biztosan nem élnénk. No meg a miatt is Fortuna kegyeltjei vagyunk, hogy ő apai részről magyar. Mert a horvátoknak történt fegyvereladás miatt nagyon nem szeretik mostanában erre felé a magyarokat. A szövetségi katonák ugyanis nem gyilkosok, ahogy Magyarországon be van állítva, ők csupán nem szeretnék, hogy széthulljon az eddig jólétben élő országuk. Kikérte magának, hogy ez Szerbia hadserege lenne. Az ő harckocsizói között is vannak a szerbek mellett macedónok, horvátok, magyarok, sőt még egy albán is akad.
Kvaterkázásunkat egyre gyakoribb ágyúlövések kísérték. Georgi azt mondta, hogyha nekilódulhatnának, néhány óra alatt elfoglalnák Vukovárt. De hát, magyarázta, inkább a politikusoknak kellene megegyezniük odafönt. Georgi apja 1956-ban hagyta el Magyarországot, s ő már Szabadkán született 1962-ben. Belgrádban él, mesélte, s immár harmadik hónapja nem látta a családját. Jól keres, büszkélkedett kicsit törve a magyart, havonta 2000 márka a zsoldja. S mióta bevetették őket, erre még napi tíz márkának megfelelő dinár jön rá. A kiskatonák egész havi zsoldja ennyi. Ne vegyük zokon, hogy zaklattak minket, szabadkozott a kapitány italozás közben, de sok erre a kém, a fegyvercsempész. Rajtunk kívül másfél hete, amióta itt vannak, egyetlen látogatójuk akadt, tegnap délután a BBC tudósítója gyalogolt ki hozzájuk Vukovárról. Búcsúzóul még egy üveg rumpuncsot is a kezünkbe nyomott. Azt tanácsolta ne álljunk meg sehol, amíg át nem érünk a Duna másik oldalára.
Egyszer mégis majdnem sor került rá. Észrevettem, hogy a kukoricásból egy alak lép elő, és közeledő kocsink felé irányítja távcsöves vadászfegyverét. Ijedtemben szólni sem mertem, barátnőm pedig padlóig nyomta a gázt. Alig egy héttel később, amikor a Vukovár körüli ádáz harcokról, majd a város elestéről óránként érkeztek a híradások, sokat emlegettük Georgit és tankosait. A tévében láttuk a rommá lőtt várost, az utcán szerteszét heverő holttesteket. A majd ezer ártatlanul elpusztult emberből vajon hánynak a halála terhelte Georgi és katonái lelkiismeretét? A félmagyar Georgiét, aki akkor és ott kimentett bennünket a pokolból, s akit tömeggyilkossá tett a történelem. És ki adhat tanácsot, hogyan kell viselkedni egy olyan tömeggyilkossal, akinek végtére is az életét köszönheti az ember?
Nos, ilyenfajta gondolatok foglalkoztattak bennünket, amikor kilenc hónappal később, egy május végi estén, mint derült égből a villámcsapás, megszólalt a telefon. Georgi volt az. Két nap múlva érkezik üzleti ügyben Budapestre, s ha nincs terhünkre találkozhatnánk. Hát persze, dadogtam zavartan. Utána persze egymást okoltuk a barátnőmmel, hogyan is lehettünk olyan könnyelműek, hogy megadtuk neki a telefonszámunkat, de hát miért ne adtuk volna, amikor segített rajtunk, védelmébe fogadott minket?! Egyébként is először Georgi firkálta föl egy cetlire a saját nevét és telefonszámát, s nekünk eszünkbe se jutott, hogy ne viszonozzuk. Georgival a pesti Béke szálló halljában találkoztunk. Kifogástalanul elegáns volt, s felettébb jókedvű. Beszámolóját azzal kezdte, hogy felesége nem akarta elhinni, hogy a történtek ellenére is szóba álltunk vele. Az asszony sírva fakadt örömébe, amikor megtudta, hogy találkozni fogunk az egykori kapitánnyal.
Tényleg minden úgy esett meg, ahogy mi azt elképzeltük. Georgi és százada egész télen Vukovár környékén harcolt, s tevékenyen rész vett a horvát kisváros bevételében. Vagyis a szörnyű vérengzésben és rombolásban. – Torkig lettem az egésszel – magyarázta az egykori századparancsnok. Feleségét és kislányát majd egy éve nem látta már, csak telefon tudott beszélni velük. ’92 március végén kérte végleges leszerelését, amihez, tekintettel a hosszú frontszolgálatra, hozzájárultak felettesei. Egy körúti sörözőben megvacsoráztunk, aztán elindultunk a pesti éjszakába. Az átélt és okozott borzalmakról hiába kérdeztük. Egyre csak azt ismételgette, hogy mi nem is tudhatjuk, mit jelent a béke. Meg hogy az óta jelentéktelen semmiséggé vált számára minden hétköznapi gyötrelem. – Nem is hinnétek, mennyire könnyű megszokni az embernek maga körül a halált – magyarázta. Aztán olyasmit mondott, amit azóta sem tudok elfelejteni: „Aki nem felejtett el félni, az megmaradt, mert a vakmerőség érzéketlenné tesz, a vakmerők vonzzák a halált.”
Hajnaltájban egy rockkocsmába tévedtünk, ahol a zenekar Hendrix-számokat játszott. Georgit észrevehetően feldobta a muzsika. S miközben a banda belekezdett a Hey Joe-ba, az ex-tankos felhajtotta pohár sörét, majd a zenekart túlkiabálva bizonygatta, hogy egyedül arra büszke, hogy amíg velük volt, a fiai közül mindenki túlélte a háborút. Aztán már egy újabb sörtől elérzékenyülve mesélte, hogy legfiatalabb katonája, egy tizenkilenc éves fiú ma is valahol Szarajevó környékén háborúzik. Georgi szerint agyára ment a katonásdi, nem tudja abbahagyni. Olyan lett az a srác, jellemezte őt egykori parancsnoka, mint a Szarvasvadászban, abban a vietnámi háborúról szóló filmben, a megőrült, önkívületében folyton orosz rulettet játszó amerikai katona, aki többé már nem akart hazamenni. – De hát mindannyian szarvasvadászok lettünk – tette hozzá torz vigyorba rándult arccal Georgi, a vukovári halálosztó, akinek a fejére elmondása szerint százhuszonötezer márkás vérdíjat tűztek ki a horvátok.
A jugoszláv tankos már alaposan el volt ázva, amikor elárulta jövetele tulajdonképpeni célját. Közel kétszázezer márkát tett félre a zsoldjából, s ezt egy jugó-magyar közös vállalkozásba szerette volna befektetni. Kérte, ismertessük meg magyar üzletemberekkel. Hiába szabadkoztunk, hogy nekünk nincsenek ilyen ismerőseink, addig-addig erősködött még két nappal később kénytelen-kelletlen összehoztam egykori iskolatársammal, egy balatoni butikossal. Természetesen előtte beavattam, hogyan is ismerkedtünk meg Georgival. Az üzletből végül nem lett semmi. Mi több, barátom óva intett bennünket, vigyázzunk, mert meglehet, hogy az ex-kapitányt kémkedni küldték ide. Hogy ez így volt-e, vagy sem, nem derült ki azóta sem. Ugyanis Georgit akkor láttuk utoljára, s immár harminc éve nem jelentkezett. Igaz, mi sem kerestük.
