Az 1972-es olimpia utolsó előtti napján Lengyelország az éremtáblázaton megelőzte Magyarországot, miután válogatottja 2-1-re győzött honfitársaink ellen a labdarúgó-döntőben. Az ötkarikás tabella így festett: 7. Lengyelország 7 arany, 5 ezüst, 9 bronz (21 érem), 8. Magyarország 6, 13, 16 (35).
Az eredményt, mármint a futballvereséget, idehaza elfogadhatatlannak tartották. Miután az ötkarikás labdarúgótorna a szocialista "amatőrök" terepévé vált, mert a már akkor is szörnyen hanyatló nyugatiak meg a dél-amerikaiak utánpótlás-csapatokat neveztek a selejtezőkre, és sokan közülük be sem jutottak a tizenhatos mezőnybe, az egyetlen emészthető kimenetel, akárcsak a vízilabdában, az aranyérem volt. Pláne, hogy az előző két alkalommal, 1964-ben Tokióban és 1968-ban Mexikóvárosban egyaránt a magyar együttes vitte el a pálmát.
Hatvannégyben magyar–csehszlovák, hatvannyolcban magyar–bolgár döntőt rendeztek. S úgy is sikerült nyerni, hogy egyik tornán sem az A válogatott képviselte hazánkat. Azért játszott a B, mert hazánk fiai mind 1962-ben, mind 1966-ban szerepeltek a világbajnokságon, és vb-n pályára lépők nem futballozhattak az olimpián. Hetvenkettőben már más volt a helyzet, mivel az 1970-es világbajnokság az Illovszky-Sós kapitánycsere és Marseille miatt kimaradt, ezért a müncheni játékokra a legjobbakat vihette az időközben visszahívott és a válogatottat 1972-ben Európa legjobb négy csapata közé vezető Illovszky Rudolf.
Az olimpián a legjobb négy között kizárólag a béketábor képviselői sorakoztak: Lengyelország, Magyarország, az NDK és a Szovjetunió. Közülük a magyar és a szovjet együttes az Eb-elődöntőben egymás ellen játszott (Zámbó Sándor kihagyott tizenegyese után 0-1), de a „szbornaja” a játékokon nem szerepeltethette azokat, akik részt vettek az 1970-es világbajnokságon. Így is hat játékost – Rudakov, Dzodzuasvili, Hurcilava, Kaplicsnij, Kolotov, Onyiscsenko – vonultatott fel Eb-döntős keretéből, és játszatta még Isztomint, Jevrjuzsihint, Blohint, valamint a 40-szeres válogatott ungvári Szabó Józsefet, aki az 1966-os vb-n a „komanda” törzstagja volt, az 1970-es Mundialra viszont nem jutott el. (Az olimpiai szabály úgy rendelkezett: azok nem léphettek pályára az ötkarikás tornán, akik az előző világbajnokságon futballoztak. Az előző előttiek számára már szabad volt a pálya.)
Illovszky az Eb-csapatra épített, a keretszűkítésnél a ferencvárosi Vépi Pétert választotta az angyalföldi Török Péter és az újpesti Dunai Edét a ferencvárosi Juhász István helyett. Behívta a tizenkilenc éves Várady Bélát, majd a megsérült Fazekas László helyett a tatabányai Tóth Kálmánt. Utóbb Vidáts Csabáról is le kellett mondania, mert a Vasas-védő az olimpia első fázisában kidőlt. Ám nehézségek nem akadtak: Iránt (5-0), továbbá Dánia (2-0), az NSZK (4-1) és Mexikó fiataljait (2-0) ugyanolyan könnyedén győzték le a magyarok, mint a szintén az A válogatottjával felvonuló NDK-t (2-0). Csupán a brazil utánpótlással – főként az egyaránt tizenkilenc éves Falcaóval és Dirceuval – gyűlt meg a baj, de Juhász Péter a hajrában mentő bombával egyenlített (2-2).
A lengyelek ugyanígy haladtak: szintén öt győzelem, egy döntetlen volt a mérlegük a döntő előtt. Leginkább azért kaptak a szívükhöz, mert az NDK elleni mérkőzésüket a második világháború kitörésének napján, szeptember elsején rendezték, ráadásul a náci pártnapoknak otthont adó Nürnbergben. Jerzy Gorgoń túltette magát a helyszíni traumán, és két gólt szerzett (2-1), igazolva Kazimierz Górski szövetségi kapitányt, aki a Górnik Zabrze csapatának labdarúgóit – Gorgoń mellett Hubert Kostkát, Zygmunt Anczokot, Zygfryd Szołtysiket, Włodzimierz Lubańskit – favorizálta.
A döntő napján szakadt az eső, a magyar játékosok irigyelték azokat a klubtársaikat, akik az idő tájt a jó meleg Spanyolországban futballozhattak. Az FTC, a Honvéd, az MTK és a Vasas egyaránt az ibériai országban túrázott, sőt a Ferencváros az 1964-ben Európa-bajnok Josep Fusté búcsúmeccsén is fellépett a Barcelona vendégeként. Az olimpián szereplőket (Géczi István, Vépi, Páncsics Miklós, Bálint László, Kű Lajos, Branikovits László) nélkülöző zöld-fehér csapat így állt fel: Vörös – Martos, Horváth, Mucha, Megyesi – Juhász, Albert – Szőke (Engelbrecht), Bányai, Füsi, Bartosik. Albert Flórián és Juhász góljával mégis 2-2 volt az eredmény a gálacsapatukkal kiálló katalánokkal szemben...
A müncheni meccs is ígéretesnek látszott, mert az első félidő végén Várady elcsípte Kazimierz Deyna átadását, majd az alapvonalnál középre gurítást mímelt, és ragyogó mozdulattal a „rövid” sarokba lőtt. Ekkor mindenki azt gondolta, a folytatás csak formalitás, érvényesül a papírforma, simán nyer a magyar csapat.
Nem így történt.
A második félidő elején a lelkiismeret-furdalást érző Deyna bemutatott két finom cselt, majd tizennyolcról egyenlített, miközben Géczi nehezen mozdult a csúszós talajon. Az „iksz” mindkét csapatnak kedvezett volna, mert a kiírás úgy szólt: döntetlennél százhúsz perc után nincs tizenegyes-párbaj, hanem mindkét finalista együttest aranyérem illeti meg. A sporthivatal vezetői azonban figyelmeztették a társaságot, hogy hallani sem akarnak „bundáról”, ráadásul azt a válogatott törzsgárdistái, élükön a karakán csapatkapitány Páncsiccsal, egyáltalán nem forszírozták, úgy vélték, jobbak vagyunk a lengyeleknél.
Az ellenfél sem gondolt a megegyezésre. Inkább a fordításra. Deyna a döntőig hét gólt jegyzett, akárcsak Dunai Antal, ám amíg az újpesti csatár megmaradt hétnél, a varsói Legia labdarúgója kilenccel zárta az olimpiát. Bálint és Páncsics zavarát kihasználva szerzett még egyet, és 1-2-re a lengyelek vezettek. A duplázó középpályás utóbb vb-bronzérmes, 97-szeres válogatott nemzeti idollá vált, de nem hordta tenyerén a sors: alig negyvenegy esztendős korában halálos autóbalesetet szenvedett San Diegóban, ahol hat éven át a helyi Sockers csapatában futballozott. Hamvait 2012-ben hazavitték Varsóba, ahol az év június 6-án újratemették.
Ám hetvenkettőben Deyna és a lengyelek számára még minden stimmelt; Lubański elkérte a fehér-vörös nemzeti zászlót szurkolóik egyikétől, és azzal futott körbe a csapat élén az ötvenezer néző előtt. Honfitársaink szomorkodtak, de egyenesen büszkék lettek volna, ha tudják: hosszú évtizedekig az az 1972-es esztendő marad a magyar labdarúgás utolsó éve a nemzetközi élvonalban. Illovszky kapitány és játékosai történelmi hősök, akár a győztes lengyelek, hiszen azóta az európai négyek, illetve az olimpiai döntő közelébe sem jutott Magyarország.
Válogatott szinten ez volt a legutóbbi igazán értékes vereség. Jövőre az európai Final Four és az ötkarikás ezüst ötvenedik évfordulója következik.
Lesz mit ünnepelni.
Bár inkább nem lesz mit.
