A magyar képregény születését és jelenét mutatta be egy CineFesten debütált dokumentumfilm. Ha lassan, de itthon is elfogadjuk, hogy a képregények nemcsak gyerekeknek, de felnőtteknek is szólnak. Elég csak besétálni egy nagyobb könyvesboltba, és átböngészni a képregényes szekciót. Találni fogunk sci-fit, horrort, thrillert, felnövekedés történetet, de még családi drámát is. A rajzolt könyvek és füzetek szólhatnak ugyanis bármiről és bárkiről, számos műfajban és rajzstílusban egyaránt. A huszonhat éves Gábor Bence Volt egyszer egy képregény című dokumentumfilmje is erre a tényre tapint rá.
Kiderül, hogy képregények már a XIX. században is léteztek, noha akkor még a hírlapok mellékleteként, Magyarországon például Az Üstökös című élclap közölt az elsők között humoros rajzsorozatokat – igaz, a figurák mellett még nem szövegbuborékok, hanem képaláírások voltak. A film ezen a ponton viszont nem részletez, hanem nagyot ugrik, és az 1945 utáni korszakot tárgyalja, amikor is Magyarországra nem lehetett képregényt importálni. 1957-től azonban fellendült a magyar kiadás, a Füles rejtvényújság heti folytatásokban közölt irodalmi adaptációkat, miközben képregények jelentek meg a Pajtás, a Magyar Ifjúság és a Népszava hasábjain is.
A film számos izgalmas tényt villant fel, de a szűkös játékidő miatt nem mélyül el a részletekben. Ehelyett azonban kedvet csinál az olvasáshoz, több, a szakma által elismert személy nyilatkozik arról, hogy miért érdemes képregényt vásárolni és fogyasztani. Pilcz Roland képregényrajzoló például arról beszél, hogy ha egy történetnek külön világa van, abban az ember képes elveszni, míg Pálfi György filmrendező elmeséli, hogy gyerekként nehezen kezdett el olvasni, így a szülei Ludas Matyit vásároltak neki. Kertész Sándor képregénykutató már történeti példát hoz: amikor a nyolcvanas években a Bobo és a Góliát első száma végre nálunk is kijött, azt pár hét alatt elkapkodták – még jobban fogyott mint a skandináv országokban.
Az alkotás kitér a képregénykultúra közegére is, a börzékre és fesztiválokra, ahol az olvasók és alkotók nemcsak találkozhatnak egymással, de beszerezhetik azokat a ritka füzeteket, amelyeket a könyvesboltokban keresve se találnának. Szó esik még a magyar rajzolók életéről is, akiknek az alkotás mellett a művük promotálására is energiát kell szánniuk, hogy az ne csak egy vagy két lapszámig jusson el.
A magyar piacon vannak persze pozitív példák, Csepella Olivér 2017-ben kiadott Nyugat + zombik című kötete közösségi finanszírozással jött létre, akárcsak a tavaly megjelent Az utolsó előtti huszár című könyv, melyből a rajongók még limitált példányszámú „rendezői kiadást” is rendelhetnek. Mindezek mellett Szép Eszter képregénykutató felhívja a figyelmet arra, hogy Magyarországon még mindig él az a sztereotípia, miszerint a képregények csakis a napilapokban jelennek meg csíkok formájában.
A film számos infóval szolgál, ami elsősorban azoknak lehet izgalmas, akik még ismerkednek a témával. Azok a nézők viszont, akik több történeti tényre, ínyencségre vágynak, nem feltétlenül találják meg a számításukat. A játékidő nagy részében ráadásul inkább beszélő fejeket látunk, képregényoldalból kevesebbet, pedig egy ilyen témájú filmnél a néző szinte szomjazza a rajzokat.
Infó:
Gábor Bence
Volt egyszer egy képregény
46 perc
Vertigo Média
