Őszi játszótér. Kisgyermekes anyukák ücsörögnek a napsugarak melegében, kiélvezik az utolsó meleg délutánokat. Ősszel csendesebbek a homokozó menti csevegések, csendesebbek a félelmek, halkabbak az évtizedes berögződések. Kabátmeleg ősz, tele cipzárzizegéssel, lustán lebegő ökörnyállal. Megnyúlnak a zokniszárak, a titokzokniból néhány nap elteltével térdzoknik alakulnak. A nyári kapkodós, hadarva elrikkantott hellókból csendes őszi köszönések, higgadtabb beszélgetések. Csevegések nyaralásról, a friss pletykák, mint megsárgult falevelek szállnak a szélben. A fák kopaszodó ágai szelíden belesimogatnak a szeptemberi szelekbe, mint idős, sokat tapasztalt házastárskezelők a lépcsőházak muskátliszagú fordulóiban a szombati gyerekek zsenge hajába.
Az egyik padon piros ruhás kislány az édesanyjával. A nő nem engedi a játszótéri ricsajba a gyereket, csak messziről nézik a viháncoló, kelő-fekvő kicsiket. A kislány nagyon menne. Anyuka félti a gyerek új piros ruháját. Igazából ezért jöttek: új, drága ruhát kapott a gyermek, meg kell mutatni a többi anyukának. Lássák, nem sajnálja a pénzt. Ha beszélgetésbe elegyedik valakivel, az anyuka sose mondja ki a kislány nevét, csak azt mondja: a gyerek. A gyerek nem szereti ezt. Ahogy a piros színt sem, de nem szól, mert ha inkább bólogat a ruhaboltban a szín kiválasztásakor, akkor lesz vele elégedett az anyja. A kislány kedvenc színe a kék, de ezt sose tudja meg az anyuka. Évtizedekkel később sem, mert amikor a lány még csecsemő volt, úgy döntött a nő, hogy gyermeke kedvenc színe a piros lesz. És ez így megy náluk szinte mindennel, az evéssel, az otthoni szokásokkal, napirendekkel. Kiről, miről mit gondoljon a sápadt, szorongó kislány. Mivel, hogyan kell játszani. Min, hogyan, és mennyire nevessen. Az apukával nem beszél az anyuka. Nincs kontaktus, nincs konfliktus, vallja.
A sárguló lombozatú őszi fáknak sokkal egyszerűbb, csak vannak: önmagukért. A szomszédos padon másik anyuka ül, a homokot nézi és a tengerpart jut eszébe, a kéthetes nyaralás az Adrián. Az a pincér, akinek majdnem odaadta magát. Az egyik éjjel összeveszett a férjével valami apróságon és sétálni ment. A tengerparti bár előtt gyalogolt, amikor odaszólt neki a pincér suta angolsággal, hogy szívesen randizna egy magyar nővel, imádja a magyar nőket. A szőrös férfikarra gondol, ahogy a pincér feltűrt ingujjban támaszkodik a bárpulton. Arra a nézésre. Informatikus férjében semmi férfias nincs. Azért ment hozzá, mert az édesanyja szerint jó parti lesz. A szomorú őszi nők, ahogy maguk elé néznek és ábrándoznak.
A közeli bokorban éppen kisdolgát végző alkoholista hajléktalan a fiatal őszi anyukákat nézi lopva, elképzeli az életüket. Kisgyerek, kiskutya, valami kis élet, egy plusz két félszoba, valami tizenéves autó a lakótelepi parkolóban. Anyja jut eszébe, az is megmondta: soha semmi nem lesz belőled. D-dúrban döngenek a kövér lusta őszi legyek az elhagyott uzsonnamaradékokon. Szélfútta szalvétacsücskök, kerítésre felakadt zacskók integetnek a távolodó nyárnak.
Van egy férfi, aki rendre feltűnik a játszótéren és rendre jót nevetnek rajta az anyukák és a gyerekek. Szobakutyával szokott megjelenni és különös dolgokat csinál az állattal. Például néha belehallgat az ebbe, mármint ténylegesen. Felemeli a fehér szőrű szobakutyát és fülét az állat szügyéhez tapasztja, közben tekintetét az égre emeli, elmélyülten, hunyorogva figyel. A kutya mosolyog, boldogan liheg ilyenkor. Sokan például a természetjárásban keresik és találják meg a természet csodáit. A férfi abban, hogy hallja az eb szívét, a belső szervek hangjait, a perisztaltika gyengécske zörejeit. Különösen etetés után szereti ezt a gyakorlatot, ahogy az étel végighalad az emésztési rendszeren. Néha megáll a hallgatódzásban, jegyzettömböt vesz elő, felír pár sort, valószínűleg a hallottakat kapcsolatban ír valamiket.
Összebújnak a padokon a szerelmesek, kabátsuhogás, simogatás. Összebújnak az őszi költők fejében a lírai képek, megcsillan a költői lélek, összeáll verssé a szeptemberi világ.
Mackós alkatú, kövér költő ül az őszi játszótér egyik hintájában, mert neki is volt gyerekszobája. Becsukott szemmel előre-hátra lendül és közben verset ír fejben. Csendesen nyikorog a hinta lánca. A drámaírók ezekben a hetekben írják azokat a bekezdéseket, amikor a főszereplő emlékezik valami szépre a múltból, miközben a kést élezi. Közben a háztartási gumikesztyűt keresi, nemrég tett el szilvalekvárt. Mert a gyilkosok is esznek szilvalekvárt a nagy tett előtt vagy után. Az érzékenyebb, emberi tragédiákra fogékonyabb, hatásvadász filmrendezők az ilyenkor alkotott őszi alkotásokból ki nem hagyják a ködös szántóföldeket és a zsíros földek felett szálló varjúkárogásokat.
Az ősz az emlékezések időszaka, a természet bölcsebb, mint az ember, mert számára az ősz az előretekintés évszaka. A fák diót, körtét, szőlőt nevelnek. Vigyorognak a friss brokkolik és kelbimbók a zöldségesstandok polcain. A zöldségesek is lelassulnak ilyenkor, lassabban, halkabban pittyegnek a pénztárgépek, félénkebben bújnak elő a gépekből a vásárlást igazoló papírszalagok, lustább ívben görbülnek. A piros ruhás kislány a homokozóban játszó gyerekeket nézi, a kacagó szájakat. Ruháját gyűrögeti. Anyja rászól, hogy egyenes háttal üljön a padon, majd táskájából sminkelőtükröt vesz elő és szőlőzsírral keni be cipőfűző vékonyságú ajkait.
