A Kedves elvtársak! képsoraira, drámájára hangolódva motoszkálni kezd az emberben, hogy ami előtte pereg, annak nagyon komoly súlya van: a művészi értékeken túl politikai súlya – tabut dönt, irányváltást jelez. Ez egy óriási esemény a társadalom életében, Vajon mit ír majd róla a Népszabadság és a többi lap? Mekkora viták lesznek róla a pártban, a különböző szervezetekben? Kik fogják elemezni a Filmvilágban, a Filmkultúrában, az ÉS-ben, a Kritikában, a Mozgó Világban? Mit szólnak hozzá a barátok, kollégák? Mert erről beszélni kell, és akkor talán változik valami. És egy jó ideig semmi sem zavarja meg ebben a hitében. Az sem, hogy kevesen vannak a kis moziban, mikor véget ér a vetítés, elvégre orosz filmet látott. Csak másnap jön majd a kijózanodás, amikor lemegy Népszabadságot venni. Nincs, mert az már nincs, mint ahogy az a rendszer sincs, a körülötte létező világ sincs, és legfőképpen társadalmat egyesítő problematika, szellemiség sincs. Miközben minden van.
A film különös varázslatához persze olyan néző kell, aki élt a szovjet korszakban, vagy valamiért annyit foglalkozott vele, hogy akaratlanul is hozzáidomult. Meg egy ugyanilyen alkotó, aki ezt fel is vállalja, ami képtelenségnek tűnik. De Koncsalovszkij vett egy mély levegőt, és úgy dolgozta fel a szovjet történelem egyik tragikus eseményét, hogy csinált róla egy ízig-vérig szovjet filmet.
Na de mit is értsünk szovjet filmen? Azt a fajta művet, amelyik az akkori rendszer hivatalos ideológiájának, társadalmi értékrendjének, politikai struktúrájának, intézményeinek keretei között ábrázolja a valóságnak érzett valamit. Elfogadva, hogy itt egy új, egyenlőségre törekvő társadalom épül, melynek vezető politikai ereje ezt a programot, a nép döntő többségének érdekeit képviseli.
Nem tudni pontosan, mennyire őrzi még magában Koncsalovszkij ezt a mentalitást, és mennyire utasítja el. A lényeg az, hogy egykor benne is létezett. Elő tudja hívni magában, alkotói szinten működésbe képes hozni. És most meg is tette. Bátor, őszinte attitűd, és a film igazolja, hogy komoly művészi teljesítmény születhet belőle. Kiderül, hogy nem kell mindenáron leleplezni egy kort, szellemi-erkölcsi távolságot tartva tőle. Ha belehelyezkedünk vagy visszaringatjuk magunkat a szellemiségébe, ritmusába, hétköznapi viszonyaiba, és békésen elmesélünk benne egy igaz történetet, le fogja leplezni önmagát. De a történetnek valóban igaznak kell lennie.
Márpedig a Kedves elvtársak! története sajnos igaz. Az 1962-es novocserkasszki munkásmegmozdulást, s annak gyors, véres elfojtását eleveníti meg, egy olyan eseményt, amelyet gyakorlatilag a peresztrojkáig sikerült titokban tartani. Az egykori kényszerű élelmiszerár-emelések bejelentését követő általános nyugtalanság idején a város villamosmozdony-gyárának dolgozói beszüntették a munkát, majd az utcára vonultak, ahol sokan csatlakoztak hozzájuk. A helyi apparátus tehetetlennek bizonyult, a kirendelt, Anasztasz Mikojan és Frol Kozlov vezette kormánybizottság végül az erőszak alkalmazása mellett döntött. A néhány ezer fős tömeg először a városi pártbizottság, majd a rendőrség elé vonult, és bár a kordont álló katonák a levegőbe lőttek, a tetőn elhelyezett orvlövészek elkezdtek célzottan a demonstrálókra tüzelni. A vérengzés az ismert adatok szerint tizenhat áldozatot követelt, akiknek a holttestét titokban elszállították a városból, és elásták. A megtorlás során több mint száz embert vettek őrizetbe, hét résztvevőt halálra ítéltek. Az akcióban érintett intézmények alkalmazottaival titoktartási nyilatkozatot írattak alá.
Hiányzott az osztálytudat
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen kegyetlen eseménysort a „szovjet” látószögű ábrázolás csak megszépíteni, súlytalanítani tud. Ráadásul Koncsalovszkij a filmes elbeszélés stílusában és dramaturgiájában is a hatvanas évek progresszív szovjet társadalmi-politikai drámáinak – melyek között voltak kifejezett reformista kurzusfilmek is, mint például Julij Rajzman munkája, a Kortársaink – eszközeire épít. Amelyek egyik gyakori eleme az apparátus (többnyire alsóbb szintjének) középpontba állítása. Az ő döntéshelyzetük szervezi drámává a konfliktust, itt csapódnak le az ellentmondások, a megoldás körüli vitában feszülnek egymásnak a különböző politikai irányvonalak – a hivatalosan éppen támogatott győzelmével, ami azért bizonyos nyitottságot, önvizsgálatot és új válaszokat igényel. De Koncsalovszkij ennek a felállásnak a kockázatát is bevállalja. És mindezek után két dologra figyel igazán: az események tényszerű, hiteles követésére és a propaganda, a direkt minősítés, a vörös/antivörös feloldás- és üzenetfarok kerülésére. És a szovjet mintájú képlet így jól működik: a dráma érzelmileg is felkavaróbb lesz, és jóval mélyebb betekintést kapunk a szovjet rendszer működésébe, mint az átlag tabudöntő, harcosan leleplező filmek esetében.
Ehhez azonban el kell fogadnunk valamit, bármilyen meggyőzően jelenjen is meg az elbeszélésben. Bár a szovjet társadalom szerkezetében pontosan kimutatható az elit, a hatalom birtokosainak saját érdekek mentén elkülöníthető rétege, tagjai, különösen az alsóbb szinteken, nem voltak ezzel tisztában. A nép közé tartozónak érezték magukat, többségüket valóban a mélyről emelte fel a forradalom vagy a káderkarrier. Bármennyi privilégiumhoz jutottak is hozzá, bármennyi kegyetlen, elnyomó intézkedést hoztak, valahol hittek benne, hogy vezetői tevékenységükkel az ország, a széles tömegek felemelkedését, egy igazságosabb társadalom kialakítását szolgálják, amit csak megerősített a második világháború élménye. Némi hatásvadász leegyszerűsítéssel azt is mondhatjuk, a rendszer akkor bukik majd meg, amikor az elitben tudatosodik saját hatalmi pozíciójának, érdekeinek „osztályjellege”, és bürokratikus felhatalmazásait a polgári demokrácia törvényeivel és tulajdonviszonyaival betonozza be.
Valahogy túl kell élni
A film főhőse, Ljudmila Szjomina a novocserkasszki pártbizottság ipari osztályán vezető. Megcsontosodott szépségű arcán, gesztusaiban, hanghordozásában meghasonlottság vibrál. Hitbe fojtott gyötrelmek, háborús traumák, lelkifurdalások. (Alakja Larisza Sepityko 1966-os remeke, a Szárnyak hősnőjét idézi.) Felháborítja az áremelés, mert nem a kitűzött célok irányába mutat, és komoly terhet jelent majd az embereknek. De megszokott módon átverekszi magát reggel a boltnál tolakodó tömegen, hogy egy hátsó helyiségben fölvegye a neki járó „ellátmányt”: felvágottat, halkonzervet, édességet, amelyhez a boltvezetőnő kapcsolaterősítő barátságból hozzátesz egy üveg Unicumot is.
Amikor az értekezleten a kialakult feszült helyzetet tárgyalják, indulatos megjegyzéseket tesz a felső vezetésre. Ám képtelen jogosnak tekinteni a munkások tiltakozó megmozdulását, sőt a kiérkező kormánybizottság előtt ő mondja ki először hangosan a „huligánok” elleni kemény fellépés szükségességét. Aztán mégse véletlen, hogy pont ő nem tud a többiekkel elmenekülni az események elől: ott téblábol a zűrzavarban, egy sérültet a karjaiban ér halálos lövés. Majd eltűnik a lánya, és minden jel arra mutat, hogy a megtorlás áldozata lett. Néhány óra alatt összeomlik Ljuda élete, az ember tragikus eszmélését, lázadását vagy teljes összeroppanását várja. De ő valahogy mégis úrrá tud lenni teljes kétségbeesésén. Látott már ilyet, pánikot, megtorlást, földön heverő halottakat, titoktartási nyilatkozatot, tudja, hogy az ember bármikor elveszítheti szeretteit. Ezt is túl kell, túl lehet majd élni valahogy. Amiben aztán csak megerősíti, hogy a lánya életben maradt.
A hősnőt körülvevő férfiak határozottabbnak tűnnek, de hasonló lelki küzdelmet vívnak magukban. Egyikőjük sem tudja, mit kéne tenni, majd nem értik, mit tesznek, de elfogadják, hogy meg kell tenniük. És ebben nincs semmi különbség a gyárigazgató, a helyi és a területi párttitkár, az államvédelmisek, a katonai és az állami vezetők között. De a köznép sem döbben meg igazán. A halottakat eltakarítják, mennek be szépen egymás után aláírni a titoktartási nyilatkozatot, és hallgatnak is. Ami történt, belefér az ő életükbe. Ennyi gyötrelem ide vagy oda, nem számít. Mondhatnánk, hogy ez a diktatúra eredménye. De a bevezető életképek, az emberi érintkezések azt jelzik, hogy a többség egészében már a sajátjának tartja a rendszert. Úgy érzi, ki tud alakítani benne egy emberséges életet, amelynek természetes része az embertelenség. A hivatalokban megtiport méltóságot felemelik a jelszavak, a jövő perspektívája. A hatalom ugyan nincs a nép kezében, de a hatalmasok a népből valók.
Sztálin alatt csökkentek
Mindeközben a konkrét történelmi helyzet is körvonalazódik, bár félő, hogy ennek követésére már csak keveseknek van füle, emlékezete, ismerete. A hruscsovi reformok, az óvatos liberalizálás és desztalinizáció éveiben vagyunk. Amelyek érdekes módon egészében nem erősítették, hanem sebezhetővé tették a rendszert, mivel nem volt meg az eszközrendszere az érdekellentétek demokratikus kezelésére.
A párt irányváltó, XX. kongresszusa bátorítóan hatott az 1956-os közép-európai eseményekre, a Sztálint még élesebben elítélő, kommunista reformprogramot meghirdető XXII. kongresszus szelleme pedig egy rossz gazdasági helyzetben belső megmozdulásokhoz, köztük a novocserkasszki demonstrációhoz vezetett. Hruscsovot már 1957-ben le akarják mondatni, a konzervatívok később is tettek kísérletet elmozdítására, ami végül 1964-ben sikerült. A film pontosan jelzi, mennyi feszültséget okozott a kurzusváltás az apparátusban. Ljudmila így reagál ösztönösen az áremelésekre: Sztálin alatt csökkentek az árak! A munkások tiltakozó akcióját hajlamos azzal magyarázni, hogy az amnesztia következtében a táborokból szabadult egykori politikai foglyok, kulákok szervezkednek. Ám ez nem átgondolt álláspont nála, hanem inkább érzelmi kitörés, idegekből odavetett lózung, a kétségbeesés elfojtásának újabb módja. Ami láthatóan társainak is rendre keresztülfut az agyán, miközben próbálnak átállni az új irányvonalra.
Felénk nyújtóznak az elvtársak
Felmerülhet persze, hogy Koncsalovszkijnak könnyű volt felidéznie ezt a szemléletet, az elit vívódásait, hiszen maga is hasonló közegben élt. Igaz, nem népi káder, hanem átállt régi értelmiségi vonalon. Apja Szergej Mihalkov író, a szovjet himnusz szövegének szerzője. És bár maga – öccsével, Nyikita Mihalkovval együtt – a progresszív szovjet filmművészet kiemelkedő alkotója lett, műveiben sosem kérdőjelezte meg a kor hivatalos szemléletmódját, alapvető értékrendjét. Mint ahogy ma is a hatalomhoz alkalmazkodók közé tartozik, bár nem vállal elkötelezett politikai szerepet, mint testvére. De éppen ezért méltó emberileg is elismerésre, amit a Kedves elvtársak!-ban felvállalt. Volt ereje kilépni a trendekből, és egy mélyen gondolkodó értelmiségi szellemi függetlenségével ábrázolni a szovjet korszakot, további komoly elemzéseket is ösztönözve munkájával.
Akárhogy is, megrázó és elgondolkodtató figyelni egy olyan társadalom működését, amely a végsőkig, és minden szinten, lefojtásokkal kezeli a belső ellentmondásait feltáró drámai konfliktusokat. Hitbe vetett hittel, aminek erejét százszorosan növeli, ha az élet visszaigazol belőle valamit. Ezt továbbgondolva, tágabb értelmezésben a Kedves elvtársak! érintkezési pontokat kínál mai világunkkal is. Kérdés, nyitottak vagyunk-e rájuk csatlakozni, vagy legyintünk a múltra, és inkább jelenünk normáit követve a mindennapi fogyasztás apró örömeibe fojtjuk életünk nagy gyötrelmeit.
