Szvák Gyula;interjú;ruszofóbia;Oroszország;Putyin;emlékezetpolitika;

2021-09-25 19:04:00

Putyin történelemleckéje

Interjú Szvák Gyula történésszel.

Egy szeptember végi történészkonferencia apropóján beszélgettünk Szvák Gyula történésszel. Ennek egyik témája a ruszofóbia.

Emlékezetpolitika és ruszofóbia Közép-Kelet-Európában és Oroszországban a címmel rendezzük az ELTE Bölcsészkarán, s többször elhalasztottuk a Covid miatt, mert mindenképp jelenléti eseményt szerettünk volna – már régen találkoztunk. Orosz és magyar kollégák lesznek a résztvevők, tán Amerikából is jön valaki. Az lenne a lényeg, hogy tényleg eszmét tudjunk cserélni, hiszen mindenki másként csinálja. Vagy nem – és ez egy fontos kérdés: vannak-e hasonlóságok az emlékezetpolitikában?

Egy hasonlóság biztosan van az orosz és a magyar felfogás között: egyre inkább közelítünk az egységes, központi, állami nemzet- és emlékezetpolitikai képhez.

Igen, így van. De érdekes, hogy a két országban ezt különböző módokon próbálják megvalósítani, miközben gyakran elhangzik a közbeszédben, hogy a magyar kormány és Orbán Viktor közvetlenül kölcsönöz az oroszoktól ott bevált módszereket.

Lásd a pedofil-törvényt…

Például. Vannak ilyen hasonlóságok. Oroszországban azonban más az intézményi háttér; itthon – paradox módon – nem intézményesen központosított az emlékezetpolitika. Miközben azt látjuk, hogy mindent centralizálnak, e téren különböző intézmények jöttek létre...

Az egyetemi és akadémiai intézményekkel párhuzamosan.

Igen, de az egy külön kérdés, hogy az akadémiai és egyetemi intézmények hogyan tudnak ebben a kórusban „énekelni”. Ha egyáltalán. Van egy kórus, amit úgy alakítottak ki, hogy több, speciálisan az emlékezetpolitikával foglalkozó intézmény jött létre, tehát nincs egyetlen kiemelt szervezet.

Ezzel szemben Oroszországban?

Ott van erre egy csúcsszervezet: az Oroszországi Történelmi Társaság. Nem könnyű az összevetés, mert ennek a magyar megfelelője egy valódi civil, szakmai szervezet. Az oroszoknál azonban más: az igen széles alapítói kör nagy presztízsű állami intézményekből, állami vagy ahhoz közel álló alapítványokból áll, a vezetésében nagy hírű tudósok mellett állami hivatalnokok is jelen vannak – országos, centralizált szervezet. Képviselni tudja az állam által elképzelt történetpolitikai irányt, de nem tagozódik be az ottani egyetemi/akadémiai rendszerbe, hanem az tagozódik belé. De rögtön hozzáteszem, hogy nem ez az egyetlen ilyen szervezet, mert létezik pl. a Hadtörténeti Társaság is. Ugye, a háború, a hadtörténet sokkal nagyobb jelentőségű az orosz történeti emlékezetben, mint nálunk. A Történelmi Társaság elnöke az a Szergej Nariskin, aki jelenleg egyúttal az egyik legfontosabb szakszolgálat főnöke, bár előbb volt a társaság vezetője és a duma elnöke, ami a harmadik orosz közjogi méltóságnak számít.

Ez a társaság képviseli a hivatalos orosz nézeteket?

A Történeti Társaság kapta például az új orosz történelem tankönyvek módszertani-szakmai alapját meghatározó sztenderdek kidolgozásának feladatát. Ennek égisze alatt jött létre az új orosz iskolai tankönyvcsalád. Putyin 2013-ban kiadta az utasítást, s ezután beindult a gépezet. Paradox módon ez a folyamat széles szakmai egyeztetés és vita alapján határozta meg az alapelveket – ennek perifériáján még én is résztvevő voltam. A magyar–orosz történész vegyesbizottságot is összehívtam, s született egy állásfoglalásunk az „orosz történelmi sorvezetőről”, amely elismeri, hogy széles szakmai konszenzus előzte meg kidolgozását. Sőt, nem volt egy Putyin által kiadott egységes direktíva, csak annyi, hogy egységes legyen a szemlélet, de az irányokat a szakma határozta meg. És akkor alapvetően egy nyugatos történelemszemléleten nyugvó koncepció jött létre. Ellentétben a Hadtörténeti Társasággal, amely létrehozta a saját emlékezetpolitikai koncepcióját. Tehát legalább két, hatalom által támogatott rivális irány létezett. Így a 2016-ban elkészült tankönyvek végül egy nyugatos sztenderden alapultak. Az orosz történettudomány „végső” szavát, persze, a már régóta tervezett és lassan készülő új 20 kötetes akadémiai Oroszország története szintézis fogja megadni, amit nagy érdeklődéssel várok.

A másik irány mit képvisel?

Amikor azt mondom „nyugatos”, azt mindig az orosz paradigmán belül értem. A másik irány szlavofil, méghozzá neo-szlavofil, a bornírtságig elmenő értelemben. Annak a főnöke a Megyinszkij nevű kultuszminiszter volt, aki a mi terminológiánkkal államnacionalista. Ezeket persze az orosz kereteken belül kell érteni, hiszen ők egész másként nézik a XX. század történelmét, mint mi. Oroszországban szép lassan megtörténik az egész államszocialista – benne a sztálini – rendszer újraértékelése és bizonyos értelemben a rehabilitációja és ugyanakkor dekommunizációja A tankönyvek is ezt a felfogást tükrözik, tehát a nagy orosz patriotizmus szerepel bennük. Ám szemben a 2010-es évek elejével, amikor még rivális koncepciók voltak, 2021-re – úgy tűnik – a mostani orosz emlékezetpolitika a nyugatos helyett a másik irányt vette föl, arra a vezérfonalra felfűzve, hogy az orosz egy külön civilizáció. Ez a koncepció azért veszélyes, mert a „másság” önálló értékként jelenik meg, s, ha az egyik civilizáció értékeit hangsúlyozzuk, azt óhatatlanul a másik kárára tesszük. A magyar retorikában is megjelenő „bűnös Nyugattal” szemben az őseredeti orosz vagy magyar út magasabb rendűnek számít

Ebbe a sorba tartoznak Putyin történelmi témájú cikkei is?

Nem, szerintem ő nem jókedvében írja ezeket a cikkeket, bizonyos értelemben belekényszerült ebbe. Nem csak a legutóbbi ukrán cikkére gondolok, amelyet nyilván már a számára nagy jelentőségű dumaválasztásokra gondolva is írt, hiszen korábban a Molotov-Ribbentrop paktumról is publikált. Egy elnöknek amúgy nem lenne feladata, hogy szépirodalmat vagy tanulmányokat írjon, mint Brezsnyev vagy Sztálin. A geopolitika és a regionális politika szempontjából azonban állást kellett foglaljon, ám az, hogy ezt ilyen formában teszi, legalábbis pikáns. Ezeknek az írásoknak van egyfajta személyes jellege, sőt, Putyin egy interjúban azt állította, hogy ezeket ő maga írta. Amit az ember hajlamos lenne nem elhinni, ha történész és pontosan tudja, hogy pl. IV. (Félelmetes) Iván, akinek a nevéhez a középkori orosz „publicisztika” fontos művei fűződnek, természetesen nem maga öntötte formába gondolatait. Putyin büszkén vállalja, hogy ő ezeken a kérdéseken sokat gondolkodott és arra jutott, hogy meg kell nyilvánulnia. Mi volt az apropó? Mindkét cikket megelőzte valami, ami sértette Oroszország érdekeit. Az egyik az Európai Parlament elsöprő többséggel megszavazott 2019-es állásfoglalása volt a Molotov-Ribbentrop paktumról, amely Hitler és Sztálin – Németország és a Szovjetunió – azonos felelősségét mondta ki a II. világháború kapcsán. Amit Magyarországon is nehezményeztek, például Krausz Tamás jogosan kifogásolta, hogy a magyar baloldalinak mondott pártok is megszavazták. Putyin az EP-re akart arányos választ adni.

És az ukrán cikk?

Ukrajnában elfogadták az úgynevezett őshonos törvényt. Ezt mi magyarok értjük, számunkra is sérelmes. Erre reagált tehát Putyin. De ez már nem történelempolitika, vagy műkedvelő történetművelés, hanem annál sokkal több. Szerintem saját doktrínát hirdetett meg, ami párhuzamosan történt az új nemzetbiztonsági stratégia publikálásával. Történészként déja vu érzésem van. A XVII. században történt ilyen, amikor Alekszej Mihajlovics cár és Nyikon pátriárka megalapozta Ukrajna kvázi visszacsatolásának programját és ideológiáját. Az analógiát nem abban látom, hogy Putyin újból a nagy pravoszláv birodalmat akarja megalapítani, de a szövegben többször hangsúlyozza, hogy az orosz, az ukrán és a belorusz az egy nép. Keleti szláv – ami kétségtelenül így van. Sőt, Putyin kitér további posztszovjet köztársaságokra is, nem mondja ugyan, hogy egy nép lennének, de azt igen, hogy nyitottak a további szoros együttműködésre. Bírálja Lenint és Sztálinnak ad igazat a nemzetiségi kérdésben, mondván az okozta a későbbi problémákat, hogy szabadon ki lehetett lépni a Szovjetunióból. S emögött ott van az a felfogás is, hogy a felbomláskor „mindenki azt viszi, amit hozott”, tehát olyan nincs, hogy Ukrajna viszi a Krímet, hiszen nem ő hozta a közösbe. Továbbá azt írja, ha az EU működhet szoros integrációban, akkor miért istentől elrugaszkodott ötlet a szorosabb kapcsolat a posztszovjet térségben. Ami számomra a legmeglepőbb volt, az a szóhasználat: amikor az ukrán és az orosz államról beszél, akkor mindig azt mondja: a mai. Amiben implicite ott van, hogy a jövőben nem feltétlenül lesz így. S van a „történelmi Magyarországban” gondolkodók számára egy rossz hírem: ebbe a keleti szláv egységbe a Kárpátalja is beletartozik Putyin felsorolása szerint.

A Baltikum is?

Nem, kifejezetten keleti szláv területeket nevez meg. De miért van ennek ekkora jelentősége? Miért készít egy olyan új nemzetbiztonsági stratégiát, amelyben a Nyugat a futottak még kategóriába kerül, s már nem prioritás a vele való jövőbeli együttműködés? 2001. szeptember 11. után az egyáltalán nem így volt. Azóta Putyin csalódott a Nyugat együttműködési szándékában és ráadásul, azt hiszem, most megérzett egy pillanatot, amit persze mi is érzünk: napi élményünk, hogy egy radikálisan megváltozott világban, egy káoszban vagyunk. Lásd Afganisztánt. Gyorsuló módon rendeződik át a világ, ahol már rég nem érvényesek a jaltai vagy potsdami egyezmények, sem a Szovjetunió által átadott kelet-európai területekről szóló megállapodások. Oda akarok kilyukadni, hogy az 1989–90 után létrejött ideiglenes status quo-k egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távúak, sőt. Ha abból indulunk ki, hogy ennek az új világnak az lesz a lényege, hogy a neoliberális világrend megbukott és Amerika megszűnt hegemón szereplő lenni, Kína pedig az első helyre pozicionálja magát, s Oroszország minden viszonylagos gazdasági jelentéktelensége ellenére továbbra is katonai nagyhatalom, nos, ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy a válsággócokat ki-ki megpróbálja a saját felségterületén megoldani, tekintet nélkül a világ amúgy sem létező egyensúlyára

Távol kerültünk eredeti témánktól, az emlékezetpolitikától.

Sajnos, és ezt már elmondtam párszor, az a paradox helyzet, hogy az orosz akadémiai és egyetemi tudományosságban több civil kurázsit látni, mint Magyarországon – függetlenül attól, hogy a központi akarat ott erőteljesebben érvényesül. Oroszországban létezett 2009–12 között egy történelemhamisítások elleni bizottság, ami azóta megszűnt, s a működését is lényegében elszabotálták. Idén nyáron hoztak egy törvényt, amely szankcionálja a nácizmus és a kommunizmus azonosítását, illetve a Szovjetunió II. világháborús szerepének jelentéktelenítését. Magyarán, ha kétségbe vonod a Vörös Hadsereg érdemeit, akár börtönbe is kerülhetsz, ami a tudományos kutatás szabadságát egyszer s mindenkorra megkérdőjelezte e kérdésekben. Ezt továbbgondoltam, hiszen nekünk meg ott van a gránitszilárdságú alaptörvényünk, amelynek a preambulumában az áll, hogy az ország 1944. március 19-én 1990. május-2-ig tartóan elveszítette a szuverenitását. Vajon egy történész hogyan tud erre fölesküdni, hiszen pontosan tudja, hogy nem így van? Beszorították a szakmánkat ezzel a történetpolitizálással. A konferenciánk diszkussziójának egyik tárgya nyilván az lesz, hogy ilyen keretek között mit lehet tenni, hogyan űzhetjük a szakmánkat. És ez a jövőre nézve elég orwelli helyzetet vetít előre.

A konferencia másik témájáról, a ruszofóbiáról még egyáltalán nem beszéltünk…

Pedig lenne muníció. Én pl. a magyarországi ruszofóbia 14 „nagy pillanatát” idézem majd fel. Egyébként már XVI. században volt nyugati terv „Moszkóvia” felosztására, Brzezinski pedig nem is olyan rég gondolkodott hasonlóban. Az egész Nyugat-Oroszország viszonyt történelmileg az egymástól való kölcsönös félelem mozgatta. Én nem akarnék igazságot tenni abban a kérdésben, hogy kinek volt nagyobb oka félni, mindenesetre a mostani hidegháborús feeling a vadnyugati „Saloonok” világát idézi, amikor a kérdést úgy tették fel, hogy ki ütött előbb vissza… Az idei tanévkezdésen Vlagyimir Putyin vette a fáradságot és „nyílt órát” tartott az iskolásoknak, lényegében a nagy honvédő háború hősiességét és nemzeti egységét sulykolva beléjük, utalva a jelenlegi fenyegetettségekre. Ebből is látszik, hogy a magyar és orosz emlékezetpolitika alapkérdésekben tér el egymástól: a neo-horthyzmus és a hős Vörös Hadsereg narratívái egymással kibékíthetetlen ellentétben vannak. Putyin ennek kapcsán csak a szovjet tradícióra erősít rá, épphogy nem akarja átírni a történelmet. Persze, rejt magában bizonyos veszélyeket, ha egy elnök történészként lép fel. A vlagyivosztoki évnyitón egy iskolás fiú hozta ennek kapcsán kényelmetlen helyzetbe, de IV. Iván hű hóhérjáról, Maljuta Szkuratovról is volt egy félreérthető megjegyzése. Én egyébként is azt gondolom, hogy Putyin nem is annyira történetírói szerepben szeretne tetszelegni, hanem történelmet akar írni. Már most látható, hogy korszaka egy fontos fejezet lesz a majdani orosz történelemkönyvekben. Ambíciói szerint nem kevésbé hősies, mint elődeié.