Szokása szerint szenzációs könyvet írt a Watergate-ügyet leleplező riporterpáros egyike, Bob Woodward, aki kollégájával, a Washington Postnál dolgozó Robert Costával a lezajlott elnökváltás kulisszatitkait baljós címmel publikálta: „Veszedelem” (Peril). Szerintük ugyanis a vesztes Trump meghiúsult puccskísérlete nemcsak a már lezajlott elnökválasztás során veszélyeztette az amerikai demokráciát, hanem a következőn is fenyeget. E kasszandrai jóslatot nem akárkitől, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökétől, vagyis Amerika első számú katonájától idézik a szerzők. Milley tábornok, aki a történelem nagy kedvelője, a Capitolium január 6-i ostroma után azt fejtette ki stábjában: vajon nem volt ez hasonló az 1905-ös orosz forradalomhoz, amelyet levertek, ám Lenin szerint az 1917-es győzelmük „főpróbája” volt? Lehet, hogy amit láttunk, az valami sokkal rosszabbnak az előjele volt? – tűnődött hangosan Milley.
Mivel mindenki biztosra veszi, hogy amit Woodward idéz, az valóban akként hangzott el, könyveinek a többi – immár persze sorra megjelenő – feltárásnál nagyobb a súlya. Ahogy a kötet végén le is van írva: sok száz órát beszélgettek kétszáznál is több közvetlen érintettel és fültanúkkal, s legtöbbjük hozzájárult szavai hangszalagon rögzítéséhez. Természetesen mindez úgynevezett „szigorú háttér alapon" történt, vagyis csak azt tudhatjuk, ki mit mondott, gondolt, de azt nem, hogy a szerzők kitől hallották.
Ismert, hogy Trump már tavaly tavasszal elkezdte a levélszavazás (Amerikában másfél évszázados gyakorlat) meggyanúsítását, amikor hírét vette, hogy a demokraták a járvány miatt erre biztatják szavazóikat. Arra e könyv sem képes választ adni, hogy ő maga hitt is benne, vagy csak előre vágott kudarca esetére, amikor eleve csalásnak nyilvánította a levélszavazást. Megannyi elemzés, könyv sem tudja eldönteni, hogy Trump csak etette-e táborát, vagy visszhangozta annak eredendő – és bízvást rasszista eredetű – gyanakvását a jelentős részben színes szavazókból álló metropoliszok demokrata fellegváraival szemben. Woodwardék helyenként olyasmiket is idéznek tőle, amelyek a populista szélhámosok ismert cinizmusáról árulkodnak. Máskor viszont Trump korántsem Cipollára, hanem inkább annak elvarázsoltjaira valló megjegyzéseket tesz. Lévén pszichiáterek szerint jellegzetesen narcisztikus pszichopata, mindkét énje „igazi” lehet. Avagy miként a könyv egyik nagy leleplezése elárulja: őrült. Legalábbis Milley tábornok félelme szerint, aki egy telefonbeszélgetésük során helyesli, hogy Pelosi (demokrata) házelnök annak nevezi a Fehér Ház lakóját. S erre gondolva kétszer (!) is felhívja a kínai hadügyminisztert, nehogy Peking elhamarkodottan reagáljon a Trump háborús parancsát latolgató hírekre. Először az elnökválasztás előtti napokban, amikor sokan találgatták, hogy Trump katonai akciót elrendelve próbál fordítani, másodszor a januári napokban.
Közeledvén a választás napja, Trump hol nem érti, hogyan is kaphatna ő ki Bidentől, hol megrémül a felmérési számok alakulásától. S a szavazás estéjén a Fehér Házba ünnepelni csődített kulcsemberei körében a ténytagadó énje dominál: elkezd ágálni, amikor a később számolt levélszavazatok nyomán fordul a kocka, s az eleinte vezető elnök fokozatosan szorul kihívója mögé. S amikor a jobboldali Fox tévéhálózat megdöbbenésükre Arizona elektorait Bidennek „adja”, Trump családtagjait uszítja a tulajdonos Murdoch famíliájára: visszakozást követelve, ám hiába. Mégis kiáll kora hajnalban a sajtó elé, s meghirdeti a saját győzelmét, s azt, amit nyár óta jósolgatott, de ami immár a választási eredmény kétségbe vonása: csak „nagy csalással” lehetett tőle elorozni a győzelmet, s ezért a legfelsőbb bírósághoz fordul. Itt tetten érhető a hasonló típusú politikusok akarnoksága és féltudása: miután pár hete sikerült (immár harmadik) főbírójelöltjét beerőszakolni a testületbe és biztos konzervatív többséget elérnie, s mert emlékezett, hogy húsz éve ezen a szinten döntöttek ifjabb Bush javára, fel sem fogta, hogy erre a jogi legfelső fokra csak lépésről lépésre juthat, nem elnöki parancsra. Miként pár órával később, mintegy világosabb pillanatában bevallja egyik bizalmasának, hogy nem érti, miként győzhette őt le Biden.
De az ilyen pillanatok múlékonyak, s bár családtagjai, néhány embere töri a fejét, miként lehetne vele elfogadtatni a veresége tényét, hamarosan megjönnek a Fehér Házba a Rudy Giuliani vezette kelekótya jogászimitátorok, s teletömik az elnök fejét – alaptalan és irreális – csalási történetekkel. Megint tipikus gond: a kóklerek, akik mindig mindenütt vonzódnak a populista vezérekhez, nagyon értik a félretájékoztatást. S hatásukra Trump hangosan lamentál: hogyan veszíthetett, ha rekordszámú, 74 millió voksot kapott, többet, mint akár a kétszer győztes Obama? Csakhogy rekordot ért el, s hozzá hét millió szavazattal többet Biden is, merthogy évtizedes csúcson volt a választási részvétel is. S Trumnp képtelen ezt a hétmilliót megemészteni, az csakis csalás lehet, mondogatja, belelovalva magát a puccskísérletbe.
Rémisztővé itt válik Woodwardék könyve. Miközben a republikánus vezérek – hagyományos politikusi gondolkodással – időt hagynak önimádó elnöküknek a választási veresége tudomásul vételére, s ezért halogatják Biden elnökségének nyilvános elismerését, Trump korántsem csak „politizál” a csalás hajtogatásával, hanem keresi a módját az eredmény megváltoztatásának. S hithű trumpistáival szervezkedik a kongresszusi elektori döntés kijátszására. Az újra bizalmába fogadott Steve Bannon fenekedik: „január 6-án eltemetjük Bident”. Szerinte mindenképpen, mert ha a republikánusoknak sikerül kétségessé tenniük a demokrata elnök győzelmének jogosságát, akkor nehéz lesz kormányoznia. Trump elnöki tanácsadója, Miller pedig lehetségesnek tartotta a – december elején már véglegessé vált – elektori mérleg átbillentését is, s arról beszélt, hogy a szoros eredményű (és republikánus helyi törvényhozási többségű) államokban lesznek „alternatív elektori listák”. S ezzel kész is a puccs forgatókönyve.
Január elejére Trump botcsinálta jogászai kidolgozzák a hatpontos menetrendet. Holott az elektori testületi jóváhagyás nyomán már a republikánus szenátori vezér is hajlandó bejelenteni, hogy Biden az új elnök, s Trumpot otthagyja az őt addig hűen kiszolgáló (és a Mueller-jelentésből kimosó) Barr igazságügy-miniszter is. Ő az elnök szemébe mondja, hogy Giulianiék csalási vádjai rendre megalapozatlanok, nem is állnak meg a bíróságokon. S két republikánus kulcsszenátor személyesen nézi át a vad számokkal dobálózó csalási sztorikat, sehol sem találva komoly visszaélésnek a nyomát sem. Graham dél-karolinai szenátor, aki hízeleg is Trumpnak, de próbálná terelgetni is a tények tudomásul vételére, gyatra dolgozatnak minősíti Giulianiék munkáját. Nem csoda, hiszen e csapatban olyan is akad, aki arra biztatja az elnököt, hogy vonja saját hatáskörébe az elektorok ügyét…
S elkezdődik Pence alelnök megdolgozása. Trump hatalmas nyomást gyakorol helyettesére: "Mike, egyedül te teheted meg, s meg kell tenned, mert ha nem, akkor rosszul választottalak négy éve". Trumpnak ugyanis bebeszélték, hogy a kongresszus két házának az elektori eredményt véglegesítő ülését levezető alelnök kidobhatna párat Biden listáiból. Éppen hét állami listát, amelyekkel szemben majd a trumpisták ellenlistát állítanak, s Pence ekkor „vitatott” felkiáltással törölje az elektori mérlegből. Bidennek az 538 elektorból lett 306-os többsége, de ha e számot Pence ily módon lecsökkenti 454-re, akkor már Trump nyer 232-222 arányban. S ha a demokraták lázonganának, akkor döntsön a képviselőház, államonként egy szavazattal, mert ott 26-24 arányban a republikánusoké lenne a többség. Amúgy – helyi trumpisták szervezkedésén túlmenően – se híre, se hamva az ellenlistáknak, vagyis a nép szavazatai nyílt kétségbevonásának, s Pencenek sem fűlik a foga az alkotmánysértésre (bár azért mérlegeli). Sajnos, korszellemünk, a fasizmus light eszmevilágát is jelzi, hogy e fenekedők egyikének sem jut eszébe: miként is lehetne a különben lazán megfogalmazott XIX. századvégi elektorállítási törvényt ekként értelmezni. Hogy a választáson személyesen érdekelt alelnöknek ne csupán „borítékbontó” szerepe legyen, hanem perdöntő: focinyelven szólva, a vétkes csapata dönt a tizenegyes jogosságáról… Maga a Capitolium ostroma valójában a trumpi nyomásgyakorlás folytatása volt durvább eszközökkel. Megfélemlítéssel kényszeríteni játékvezetői döntésre az alelnököt, ezért is húzta az időt a véres cirkuszt tévén élvező Trump. Hátha Pencet testőrei kimentik a kongresszusból, s akkor persze nem is lehet a jóváhagyó ülést megtartani az alkotmány előírta napon.
Ha meggondoljuk, hogy e dilettánsok szervezte puccs is kis híján sikerült, akkor igazat kell adnunk a vezérkari főnöknek (és az aggódó jogászoknak). Pláne nekünk magyaroknak, akik a jogi trükközést már profi előadásban láthattuk.
