Székely Csaba a melegekről szóló Öröm és boldogsággal ismét alaposan belecsapott a lecsóba. Rávilágít, hogy ez a kérdéskör közel sem csak az erdélyi melegekről, a kisebbség kisebbségéről, hanem mindannyiunkról szól. A szőnyeg alá sepert problémáinkról. A szó szoros és átvitt értelemben való szembe nem nézéseinkről, a hazugságainkról, párkapcsolati válságainkról, elcseszett dolgainkról, kétségbeesett társ- és boldogságkereséseinkről, feszültséget okozó elhallgatásainkról, közhelyekben való gondolkodásmódunkból.
Alföldi Róbert eredetileg Szombathelyen rendezte volna a vitairatként is működő, a tragikum és komikum között táncoló darabot, amit már meg is hirdettek. Az akkori direktor, Jordán Tamás, viszont olyannak érezte a közeget, hogy tanácsosabbnak tartotta mégsem bemutatni. A marosvásárhelyi független 3G Színház viszont vagányul előrukkolt vele. A Szkéné Színház pedig lehetőséget biztosított az erdélyi művészeknek, hogy náluk is többször játszhassák. Az általam látott előadáson olyan zsúfolt ház volt, hogy a pótszékek pótszékei is elkeltek. És gyakori volt a hangos, elementáris röhögés, közéjük pedig feszült csendek ékelődtek.
Hasonló történik ezúttal Budaörsön is, a Latinovits Színházban. Székely talán még rendszeresebben építkezik közhelyekből, mint a Bánya-trilógiájában, melynek első két része, a Bányavirág és a Bányavakság, Sebestyén Aba által színre vitt ősbemutatója méltán nyerte el a Pécsi Országos Színházi Találkozó legjobb előadásának, illetve legjobb rendezésének járó díját. Ezekben is, ahogy az Öröm és boldogságban, temérdek az előítélet. Például bármiben is bizonytalankodik a felnövőben levő fiú, Dénes, azt kérdezi tőle az apja, durván, igencsak rosszallóan, hogy „buzi vagy!?” A srác tűr és tűr, és egyszer, amikor újra elhangzik az otromba kérdés, egészen közel megy az apjához. Test és test csaknem összeér. Tőrként fúródik egymásba a két szempár. A kérdésre, aminek durva hangsúlyában benne van, hogy ennél nagyobb skandalum nem is történhetne, a fiatalember dacosan rávágja, hogy „igen.” Megfeszül az apa, csaknem hulla merevvé válik. Határozott mozdulattal elfordul a fiától. Hangja mennydörög. És miközben keze kérlelhetetlenül az ajtó felé mutat, azt ordítja magából kikelve, hogy takarodjon innen és vissza se jöjjön. A Fröhlich Kristóf által játszott 22 éves ifjú nekivadult elkeseredettséggel elrohan. Nem valószínű, hogy bármikor is helyreáll közöttük a kapcsolat.
A darabban tobzódnak a masszív előítéletek. Spolarics Andrea egész kis gyűjteményre való olyan figurát formál meg, aki csak attól, hogy úgy sejti, bárki is meleg, már szinte nem tér magához. Lerí róla az undor, gunyorosan lekicsinylővé válnak a hangsúlyai, jókora távolságot tart, mintha fertőzéstől félne. Rögtön az előadás elején megadja az alaphangot az, amikor középiskolai igazgatóként magához rendeli az egyik tanárt, akinek bőrébe Chován Gábor bújik. A számonkérő hangú dirinő kezdetben az íróasztalánál trónol, mint megszeppent kisdiák álldogál mellette a magyar tanár. A nő eldörgi, a szülők panaszt tettek, hogy buzi témájú filmekkel, irodalmi- és képzőművészeti alkotásokkal traktálja a diákokat. A megszeppent, de igazáért váltig kiálló pedagógus mindegyikről elmondja a nyársat nyelt hivatalnok típusú nőnek, hogy de hiszen ezek remekművek. A vörösödő fejű perszóna, aki dühében felpattan a székéből, minden egyes esetben csökönyösen visszakérdez, hogy „de buzi van benne!?”, és tekintete már ennek csak a feltételezésére is villámokat szór. Azt is pedzegeti, hogy a kollégának nincs felesége, nincs gyereke, ez pedig felveti a gyanút, hogy ő is meleg. Ami igen rossz fényt vet az ő jeles iskolájukra, ezt semmiképpen nem engedhetik meg maguknak. Ugyanolyan határozottsággal és nagy ívben kirúgja a kollégáját, mint az apa tette ezt Dénessel. A párhuzamos történetek sokszor egymásba futnak, ahogy a kitessékelt fiú és az állástalan pedagógus sztorija is, akiről kiderül, hogy tanította a srácot. A tanár lakásán szeretkeznek. A színészek először érzékeltetik az egymásra találás örömét, összesimulva belefelejtkeznek a másikba. Majd a tanár az ágyban fekve hirtelen hátat fordít, felszólítja a partnerét, hogy távozzon, mert ő tizenkét éve nem volt senkivel, ezért csak egyedül tud aludni, megtartóztatta magát, rettegett, hogy napvilágra kerül szexuális irányultsága. A srác meztelenül, kielégítetlenül áll az ágyon. Igyekszik szép szóval, észérvekkel győzködni újdonsült partnerét, de nem megy. Felöltözik és sértetten elviharzik.
Székelynek esze ágában sincs piedesztálra emelni a melegeket. Ugyanolyannak mutatja őket, mint bárki mást. Érzékletessé teszi a konfliktusaikat, kicsinyességüket ugyanúgy elénk tárja, mint nagyvonalúságukat, ragaszkodásukat, féltékenységüket, örömüket. A címadó „Öröm és boldogság” olyan ironikusan hangzik el, mintha valaki lemondó fájdalmassággal azt közölné, hogy „csupa öröm az élet”, ami körülbelül ennek az állításnak az ellenkezőjét jelenti. Túl sok minden kényszerít bennünket szűkös keretek közé ahhoz, hogy saját elgondolásainknak, ösztöneinknek megfelelően élhessünk. Az egyik fő gát a mesterségesen is táplált félelem légköre, a zsigerekbe ivódott, akár rosszindulattal ötvöződő előítéletesség, aminek mesteri természetrajzát kapjuk. Székely és Alföldi egyaránt behatóan ismerik ezt, akár doktorálhatnának belőle.
Béla, Ilyés Róbert megformálásában, olyan családos, macsónak tűnő falusi kocsmáros, akinél segéd lesz az otthonról és a tanára által is elűzött fiatalember. Köztük titkolt kapcsolat alakul ki, de a falu a szájára veszi őket. Karikatúra-szerű figurákként jönnek számonkérni nagy bajuszú helybéliek Bélát. Nem tágítanak. Unos-untig hajtogatják a magukét. Behatolnak a magánszférába, úgy érzik közük van ahhoz, amihez semmi közük nincs. Erről is regél ez az előadás, hogy furtonfurt, kéretlenül, erőszakosan belepofáznak az életünkbe. A Mertz Tibor alakította férfi nem csak dumál, szidalmaz, ordenáré módon káromkodik, hanem üt is. Alaposan összeveri a parkban csókolózó Pető Kata és Hartai Petra által adott leszbikus pár egyik tagját, Teklát, teljesen kikel magából attól, hogy csókolóznak. Dupla csavar, hogy később kiderül róla, rendőr. A drasztikus cselekedet nélkül is válságban van a pár kapcsolata, de kapaszkodni is próbálnak egymásba.
A darabnak a megírása óta itthon történt események „alájátszanak”, így sokkal több lett benne a robbanásveszélyes gyúanyag. Minden aktualizálás nélkül, fölöttébb aktuális. Alföldi irányításával a színészek élvezve a jó szerepeiket, gondoskodnak arról, hogy a kemény mondatok, kiélezett szituációk igencsak ütősek legyenek.
