Különös a könyvek élete. A kilencvenes évek közepén Esterházy Péter a kolozsvári magyar színházban lépett fel, valami fesztivál volt, ahol irodalmi árverést is rendeztek, és néhányan – köztük ő is – versenyben voltunk Balla Zsófi harisnyakötőjéért meg Garaczi(?) csupráért, s bár adná magát a téma, mégsem erre fogunk ma elkanyarodni. Akkor mutatta be egyébként az Egy nő című könyvét (naná, hogy versenyzett a fehérneműért!), és a nagymamám megvette nekem, kicsit borsosak voltak a Magyarországról áthozott könyvek lejben, főként az ottani ösztöndíjakhoz képest. Egy szó mint száz, megkaptam az Egy nőt, és boldogan dedikáltattam. Aztán a sok költözés során elveszett. Vagy kölcsönadtam egy igen megbízható alaknak (dedikált példányt csak erkölcsi bizonyítvány ellenében).
Meggyászoltam, ahogy kell, majd vettem egy újat, hogy ne hiányozzon az Esterházy-polcról. Aztán eltelt sok jó év, kudarcok és veszteségek, itt-ott az öröm és derű megcsillanó tócsái, de az Egy nő csak nem akart beilleszkedni. Érezte, hogy ő csak megtűrt idegen, szükséges rossz azon a polcon. Majd most, amikor már áthurcolkodtunk Bécsbe annyi könyvvel, amennyit egy lakás elbír (a többi dobozokban egy raktárban várja a nagy egyesülést), és amikor már azt hittem, hogy e tárgyban nem érhet meglepetés, előkerült az Egy nő. Ott volt a régi zuglói lakásom polcán, mondta az albérlőm, hogy az az én könyvem lehet, valamelyik bútor mélyéről bukkant elő. A dedikáció csak EP nevére korlátozódik és a dátumra, helyre: 2005, Pula. (Vagy Pulc. De ilyen települést nem találtam.) Vagyis a horvátországi kikötővárosban szignózott könyv cserélt helyet a kolozsvárival, és most itt van Bécsen, az ölemben.
Kicsit megviselt példány. A védőborítón hosszú gyűrődés, mintha vonalzóval húzták volna. Talán egy súlyosabb könyv alá került, amikor levették, az meg összenyomta. A lapokon jól látszik, hogy hol ért véget az olvasás. A 12. nőnél. Könnyen lehet, hogy épp ennél a mondatnál: „A teste messziről, akár egy kislányé, közelről, mint egy agyagbánya.” Nőként lehet, hogy én is itt tettem volna le, főként ha még nem jártam agyagbányában. Most ismerkedünk. Én cirógatom a fogyatékosságát (gyűrődés), ő a kezembe simul.
Tudni kell, hogy én maximálisan egyet értek Vámos Miklóssal abban, hogy az olvasók egyik főbűne a könyv tönkretétele. (Új művében, az Igenben beszél többek között az írói és olvasói vétkekről.) Ő kicsit megengedőbb, mert az „erőteljes használat” szerinte még belefér: jegyzetelés a margóra, aláhúzás, vagy szamárfül, ha a kiadó kispórolta a könyvjelzőt. És bántja, ha leveszik a könyvet óvó védőborítót, mert az azért van, hogy a könyvet védje. Nálunk ez épp fordítva volt, nagymamám például levette a borítót, majd újságpapírba csomagolta a pucér könyvet, úgy olvasta. Engem viszont minden zavar: aláhúzott könyvet nem is tudok kézbe venni, mert rettentően zavar, hogy más kiemelései vezetnek, miközben én egész más dolgokat húznék alá. Olyan, mintha valaki előcsócsálná az Anna Kareninát. Vagy eltérítené a gépemet, és Moszkva helyett Jerevánban szállnék le. A szamárfülek dettó. Én szűzföldre akarok lépni, ragaszkodom ehhez az illúzióhoz. Én akarom felfedezni a történet lankáit és kapaszkodóit, zsákutcáit és sugárútjait, engem ne terelgessen senki.
Gyerekkoromban semmi sem okozott nagyobb lelkiismeret-furdalást, mint amikor leettem egy könyvet. Vagy eláztattam valamelyik lapját, és hullámos lett. Én tehettem róla, mert annyira érdekelt Verne vagy Karl May, hogy evés és ivás közben sem akartam letenni. Úgy néztem ezekre a foltokra, mintha kéretlenül beleavatkoztam volna a könyv világába, mintha a pörkölt szaftja nem engedné felszállni a léghajót Richmondból, és a menekültek sosem érkeznének meg a rejtelmes szigetre. Vagy Old Shatterhand elázna a kínzócölöpön. Lehet, hogy ez mániának tűnik, de amikor a könyveimet óvom, akkor egész világokat védek meg az erőteljes használóktól, a betolakodók barbarizmusától.
Ez így van ma is, amikor már szinte foglalkozásszerűen olvasok, írok és szerkesztek könyveket. Vagyis nincs olyan fázis, amelybe ne látnék bele (talán csak a nyomda maradt ki). Vámos megkülönböztet igazi és szakmai olvasót, előbbi pénzt ad az élvezetért, utóbbi rendszerint pénzt kap azért, hogy végigrágja magát a könyvön. Holott az élvezet nélküli olvasás olyan, mintha egy halottal beszélgetnénk. Nekem e tekintetben szerencsém van: nem tudok annyit olvasni, hogy ne leljek benne örömet. Persze időnként akkor is befejezek egy könyvet, ha a civil olvasói énem már letenné. Vagy a sarokba vágná. Ez néha kellemes meglepetéshez vezet, néha meg csípős kritikához.
Nézem az Egy nőmet, ezt az idegen-ismerős, elveszett és hazatalált példányt. Van egy kis kötési hibája is, és már jól láthatóan nem szűz. Története van, akárcsak a benne szereplő majd száz nőnek. Szeret. Gyűlöl. Nem tudom, anno meddig jutottam vele a kolozsvári vásárlás után. De hát ez tipikusan az a könyv, amit ide-oda lapozgatva is lehet olvasni, ilyen értelemben soha nem kezdem el, és soha nem fejezem be. Csak vagyok vele, mint egy hosszú, papírral soha meg nem pecsételt házasságban.