Akármi korban
Patakba néz a gém: nyaka, mint az ág.
Fácánkakas kiált, seregély rikolt.
Esőzve jött, esőzve menne
már, ami néz az egekre, fentre.
Lehunyt szemére fátyol a parti sás,
nyitott szemébe képeket ejt a fény,
miként a vízbe kő zuhanna,
béka beugrik a parti fűről.
Biciklizők tekernek el és futók
dobognak itt, kutyák csaholása szól.
Vasárnap, áprilisban, épp ma,
most. De lehetne akármi korban.
Ártere már a múltja
A fű vizes hegyén mai fény virít.
A nádakat, ha látom, a tegnapét.
Bugáik intenének ázva.
Éveit itt kitaposni, mint rég,
ma kéne újra, mint a gyerekkorét:
a lányomét, enyémet. A múltakért
jövőt, örökre múlhatatlant.
Gém figyel. Ártere már a múltja.
A búbosbanka hangja
A macska domború hasa rejti még
a kölykeit: titokra nyitott magány.
A zár se enged. Elforogna
nélküle élete: árva meggyfa
az ég alatt. A lányom, a macska és
a kertje. Más kakaskukorékolás.
A régi búbosbanka hangja
messzi, gyerekkori, el se hangzik.
A némaság a némakacsák szavát
hová tehette? Távoli már az itt,
és távolibb az ott. Amerre
óljai árnyai, arra vinne.
