Az Éden Panzió című előadása valódi eseményt, a 71 áldozatot követelő hűtőkamionos embercsempész bűntettet dolgozza fel. Hogyan született ez a produkció?
2018-ban hívott meg a Zágrábi Ifjúsági Színház, hogy mivel látták egy montenegrói előadásomat, rendezzek náluk. Ezt a munkát is úgy kezdtem, ahogy általában szoktam, tartottam egy pár napos workshopot a színészeknek, közülük választottam ki végül tizenkettőt, akik részt vesznek a produkcióban.
Nem is ismerte őket korábban?
Egyáltalán nem, de ez egy rendszeresen előforduló helyzet. Két írótárssal – Jakab Julival és Zabezsinszkij Évával - dolgoztam együtt, de felhasználtuk a színészek improvizációit is.
A témát önök hozták?
Igen, de mindig szoktunk beszélgetni a színészekkel, kiderül, hogy mennyire érzékenyek a társadalmi kérdésekre, mi az, amire rezonálnak, és mi az, amit eltartanak maguktól. Számomra fontos, hogy tudjanak személyesen is kapcsolódni az előadás témájához. A horvát művészek például több témát is felvetettek, amelyek amelyek a kelet és nyugat ütközőzónájában élő nemzetek számára eléggé hasonlatosak. Szóba jött a balkáni háborúk időszaka, amelyet többen közülük meg is éltek. Ezekből a beszélgetésekből általában érkezik egy inspiráció, amit elkezdünk fejleszteni. Készül egy történetvázlat, ezekben már szerepelnek ajánlatok is a különböző karakterekre. A horvát előadás esetében erre a vázlatra improvizáltak egy-két hétig a színészek. Ezekből is használtunk bizonyos szövegeket és ezután hárman elvonultunk és megírtuk a darabot.
A történet egy megdöbbentő, a társadalmat sokkoló valós tragédiára épül. Hogyan lett ebből megírt dráma?
Ez egy család története, a konkrét cselekmény pedig egy lagziban játszódik, pontosabban egy panzióban, amit erre az eseményre kibéreltek. Itt gyűlnek össze a családtagok. Ebből a klasszikus helyzetből tárulnak fel különböző bűnök, amiket a szereplők korábban elrejtettek. Engem, mint legtöbbször a hatalom kérdése, mechanizmusa érdekelt, hogy miként tud egy közösség alkalmazkodni egy hatalmi szerkezethez, melyek azok a belső motivációk, amelyek ezt a hatalmat legitimálják. Általában könnyebb ezzel a hatalommal együtt élni, mint ez ellen lázadni. Esetükben a férj új szereplője a családnak, aki a különböző titkokat és hazugságokat úgy kezeli, hogy minél jobban megerősítse a saját pozícióját. Ennek egy fontos eleme ez a bizonyos tragédia, amely Magyarországon történt, amikor egy kis teherautóban hetvenegy menekült meghalt. Ehhez áttételesen köze van ennek a családnak, amely többek közt autókölcsönzéssel is foglalkozik. A kis bűnök sokasága, illetve az ebből következő cinkosság kérdése izgatott leginkább.
Lehet ez ellen lázadni?
Hogyne, ebben a családban is vannak, akik lázadnak. Egy anyuka a történetben a végsőkig kitart, de ez egyben a drámai pusztulását idézi elő. Egyébként ezt a történetet Horvátországban is ismerték, sőt, akár ott is megtörténhetett volna. Mi ezt a valós történetet áthelyeztük Horvátországba, így a drámában ennek nincs is magyarországi leágazása. De ha majd látja az előadást a budapesti közönség, akkor sokakban felidéződhet a konkrét tragédia, amely mindannyiunkat felzaklatott annak idején. A konkrét eseten pedig túlmutat az a probléma, hogy miként épül ki egy ilyen hatalmi rendszer, hol a határa ebben az egyén felelősségének.
Arra utal, hogy általában szívesen felmentjük magunkat és visszamutatunk a „nagypolitikára”?
Nagy kérdés a kollektív bűnösség problematikája. Ezt egyrészről én is elvetem, hiszen generációról generációra hordani hasonló terhet egy igazságtalan helyzet. Másrészt viszont a korábbi bűnösség, a cinkosság, az elhallgatás későbbi felvállalása, az önmagunkkal való szembenézés egy sokkal élhetőbb és tisztább helyzetet teremthet. Ennek a kollektív bűnösségnek az újkori formája a migrációval szembeni viselkedés. A háborúból, nyilvánvaló diktatúrákból és éhezés elől menekülő emberekkel szembeni cinikus vagy „csak” pragmatikus ellenállás, illetve a kerüljük a témát hozzáállás, a tabusítás felveti a kollektív felelősség kérdését. Sokan vívódnak, hogy mi is ilyenkor az egyén szerepe, mi volna a helyes hozzáállás. Én többek között azért is hagytam el az országot, mert nem bírtam elviselni, hogy akár a közvetlen környezetem is hogyan alkalmazkodott az általam tűrhetetlennek tartott narratívához. A jelenlegi rezsim, de a magyar ellenzék sem tesz semmit ezzel a morális felelősséggel. Az ellenzéki összefogás elvi állásfoglalásában kifejezetten elismerően nyilatkoztak a határkerítésről, és nem fogalmaztak meg következetes anti-rasszista és emberjogi politikát. Láthatóan az tűnik a legbölcsebb viselkedésnek, ha tabusítjuk a kérdést, és egyszerűen túllépünk rajta. A történelem viszont azt bizonyítja, hogy ezek az elhallgatások, mint fájó sebek ott maradnak mindannyiunkban és így vagy úgy, de megkeserítik az életünket. A művészet betöltheti az élő lelkiismeret szerepét. Bemutathatja, mi az ára a tabusításnak, az elhallgatásnak, a tagadásnak. Lesznek, akik belepusztulnak, mert nem bírják el ezt a lelkiismereti válságot, vagy ezt a terhet más cselekedeteikben vezetik le, akár családon belül, erőszakosan.
Az egyénnek egy ilyen rendszerben milyen megoldásai lehetnek?
Balassa Péter tanárom volt az egyetemen, ő mondta egyszer, hogy ha elmegy egy hajléktalan mellett, akkor ad neki pénzt, mert ha nem ezt teszi, akkor ennek a lelkiismereti terhét fogja hosszú ideig magával hordani. Nem azért ad, mert segíteni akar, hiszen azt sem tudja, hogyan kellene valójában segíteni. Azért ad, mert nem bírja el a szégyent, amit a részvétlen elfordulása okozna a számára. Az mégis csak egy közösségi tragédia, hogy Magyarország határában menekülteket éheztettek, csak mert nem voltak hajlandóak csendben elpusztulni a hazájukban, és mert nem voltak elégedettek a menekülttáborok tömegnyomorával, nem várták ki, amíg a háborúnak vége, és mertek minket zavarni a nyomorúságukkal. Nem csak a törvényalkotót, a rendfenntartót, a cinikus hatalmi megoldásokat örömmel fogadók, de a csöndben szemüket elfordítók is bűnösök. Nem egyforma mértékben, de ez egy bizonyos időtávolból már olyan mindegy lesz. Magyarországon, és általában Európában kerítést húztak, és menekülteket éheztettek. A történelemkönyvekbe ez így kerül majd be, akár tetszik, akár nem.
Ön a családjával Franciaországba költözött. Hogy érzi, ott mennyire befogadók?
A francia társadalom konkrét és átvitt értelemben is sokszínű, ebből természetesen több konfliktus is adódik. Mi dél-kelet Franciaországban Olaszországhoz közel élünk egy kisvárosban, itt hagyományosan erős a baloldali beágyazottság, ebből következően a befogadással kapcsolatban is erősek a gyökerek. A francia iskolákban a gyerekek hamar hozzászoknak a sokféleséghez. Az eltérő bőrszínek mögött eltérőek a történetek, vallási hagyományok, politikai meggyőződések. A magyarhoz képest a francia társadalom többrétűbb és türelmesebb a mindennapok szintjén. Természetesen itt is küzdenek a globális kihívásokkal, a saját gyarmatosító történelmük következményeivel, illetve hasonló politikai visszaélésekkel, mint Magyarországon. De jobban kiépültek mind intézményi, mind önszerveződő szinten a társadalom önvédelmi mechanizmusai. Gyakoriak az iskolai és más önszerveződések, kisebb-nagyobb tüntetések. Ahol mi élünk most, ott még egy szakszervezeti vezető is kellő kreativitással találja ki egy tüntetés forgatókönyvét. És nem fél erős szavakat használni, sokkal fontosabb számára, hogy miért harcol, minthogy megfeleljen a hatalom által kikényszerített elvárásoknak. Például egy kisváros vasút állomásáért folytatott küzdelemben nagyon bátran fogalmazzák meg a követeléseiket, akár színházi elemekkel is tarkítva.
A franciák mit tudnak a mai magyar közállapotokról?
Franciaországban az, hogy valaki afrikai vagy hogy a Közel-Keletről érkezik, vagy muszlim sokkal könnyebben megközelíthető egy helyi számára, mint ha valaki Kelet-Európából jön. Az, hogy nem ismernek minket épp annyira az ő hibájuk, mint a miénk. De többször előfordult, hogy megkérdezték tőlem, hogy mit csinál a maga miniszterelnöke, vagy egy orvosi rendelőben értetlenkedtek, miért oltják a magyarokat ellenőrizetlen kínai vakcinával. Ugyanakkor a helyi könyvtárban rendeztek kelet-európai felolvasásokat, mint ahogy a helyi könyvtáros tudta, hogy ki Esterházy Péter. A nyelvi befogadás persze itt is probléma. A franciák többsége épp úgy nem beszél angolul, mint a magyarok. De nem csinálnak ügyet abból, ha valaki rosszul beszéli a franciát, ha látják rajta az erőfeszítést. Nem élnek vissza az ember nem tudásával. Úgy érzem jóval nyugodtabban lehet élni Franciaországban mint Magyarországon. Itt nem érzem, hogy uralni szeretnének. Sem az orvos, sem a tanár, sem a kalauz nem érezteti velem a felsőbbségét, nem akarja rajtam leverni a saját keserű életét. Az én tapasztalatom az, hogy udvariasabbak az emberek, és nem terhelnek magukkal. És ami talán a legfontosabb, könnyebben kezelik a nehézségeket, nem esnek azonnal pánikba, ha egy problémába ütköznek.
Akadnak azért problémák?
Természetesen. És azt sem titkolom, hogy egy nagyváros külvárosi részén nyilvánvalóan árnyaltabb volna a tapasztalatom. A kapitalizmus itt időnként sokkal könyörtelenebb, és az erőszak is szélsőségesebb. A franciaországi adminisztráció pedig minden ember életét megkeseríti, főként, ha nem fehér az illető. A francia közigazgatást áthatja a gyarmatosítás korának dohos szaga.
Mennyi munkájuk van jelenleg?
Sokfelé hívnak, most készítünk elő egy amerikai és egy szlovén projektet és vannak kisebb francia felkéréseim is, de a feleségem Sárosdi Lilla is játszik. Most éppen azért nem tudok Pestre menni a horvát vendégjátékra, mer ő Párizsban szerepel egy francia társulattal és én vigyázok a gyerekekre. A gyerekek nagyszüleivel, a szüleimmel amúgy tartjuk a kapcsolatot Magyarországon, illetve a szakmai és baráti kötődéseink egy részét is igyekszünk megőrizni.
Ennek ellenére továbbra sem szeretnének Magyarországon dolgozni?
Ez bonyolult kérdés, mert a magyar szakmai közélet szereplővel mindketten eléggé összerúgtuk a port, komoly konfliktusok keletkeztek kimondva és kimondatlanul. Az ember nem szívesen teszi ki magát újabb inzultusoknak. Történtek olyan helyzetek, amelyek feldolgozása a mi és mások részéről is még eltart egy darabig. De biztos vagyok benne, hogy ez nem egy lezárt történet. Azt jó látni például, hogy az ellenzéki előválasztás idején a művészek is igyekeznek felvállalni az ismertségből adódó felelősségüket. Nekem mindig voltak konfliktusaim abból adódóan, hogy miért nyitom ki a számat. Végre történik valami, és sokan megértik, hogy felelősségük van a saját és mások életének alakításában. Kevesebb a megjátszott cinizmus, és valamivel több a szolidaritás. Azt gondolom, hogy az előválasztás óriási fegyvertény, amelynek nagyon erős edukációs hatása van. Fontos, hogy komoly elvi kérdések kerülnek elő, például, hogy ki náci vagy korrupt és ha valakiről ez kiderül, akkor annak minimum szabadkoznia kell. Az előválasztás legfontosabb tétje, hogy valóban meggyökerezik-e valamiféle demokratikus hozzáállás a magyar emberek fejében vagy nem, és ez most a képviselőjelöltek, pártok, a sajtó és a civilek közös felelőssége. Úgy gondolom, hogy harminc éve nem történt ilyen össznemzeti szintű megmozdulás Magyarországon.
Önök nagyrészt a zaklatási botrány körül kialakult hangulat miatt költöztek külföldre. Mit gondol, mi változott azóta?
Ma már nem érzem magamban azt az erőltetett küldetéstudatot ezzel a kérdéssel kapcsolatban, mint korábban. Szembenéztem a saját hibáimmal, amit az ügy kirobbanásakor elkövettem, még ha a metoo és a feminizmus lényegi részét továbbra is fontosnak tartom. Az a helyzet, hogy ez a probléma olyan társadalmi szokásrendszert érint, amit nagyon nehéz újraírni. És arról is szó van, hogy mi tartozik a művészi önkifejezés sajátos szabadságához és mi nem. Amíg ez úgy működik, hogy aki vall az egyrészt szimpla lúzer, másrészt alkotóközösségek és ismert meseterek lejáratója, aki pedig titkot tart, a vádakat és felelősséget eltartja magától az meg győztes, és bölcsen megfontolt, addig sem a színházban, sem máshol nem lesz változás. Még mindig rettenetes titkokat hordoznak színházban és azon kívül is. És sokan még mindig meg vannak győződve arról, hogy semmi rosszat nem tettek, és nem kell elszámolni sem a tetteikkel, sem a szavaikkal. „Akkoriban ez volt a szokás” – mondják, és ezzel a lendülettel ma is fenntartják a megalázás köreit. Abban bízom, hogy eljön az idő, akár a fiatalok ébredésének és számonkérésének köszönhetően, hogy lehet majd nemet mondani a tekintélynek is. Többet ér majd az önbecsülés az érvényesülésnél.
